4. rész:Veszekedések

Sok sírás, álmatlanság, érdektelenség, rosszullét környékezte a napjaimat. Belül éreztem az ürességet amit az ő hiánya okozott. Nem hívott, én pedig nem voltam képes felhívni őt. Nem ettem, nem beszéltem senkivel, nem akartam élni és nagyon rosszul éreztem magam. 5 nap telt el azóta, hogy egyedül hagyott, ismét a tv-t bámultam teljesen közömbösen, amikor valaki csöngetett. Nem érdekelt, nem akartam senkivel sem beszélni.

-Ame! Itthon vagy?- ordította egy ismerős hang. 

-Andy?-suttogtam magam elé és feltápászkodtam. Újabb csengetések következtek, én pedig belenéztem a tükörbe..Régóta szétfolyt smink, kócos haj, rövid nadrág, bő póló...szóval borzalmas. Kiballagtam az ajtóhoz és dobogó szívvel kinyitottam. Egy eléggé feldúlt személy állt előttem, aki amint kinyílt az ajtó, mintha kissé megkönnyebült volna.

-Szia- mondta miközben engem fürkészett.

-Szia- mondtam mélyen szemébe nézve. Hirtelen a nyakamba vetette magát, amitől ismét rám tört a sírás.

-Sajnálom- suttogta, miközben magához szorított.-Annyira sajnálom- fojtatta, de én nem bírtam megszólalni. Beljebb mentünk, becsapta maga után az ajtót és felém lépett és újra átölelt. Az üresség eltűnt, de szívem még mindig borzalmasan fájt.

-Ne sírj- motyogta a fülembe.

-Egyedül hagytál- mondtam, mire kissé eltolt magától.

-Megbántam... csak túl sok volt nekem...tudom, hogy ez csak kifogás, de te nekem olyan mintha a kishugom lennél és féltem, hogy megváltozna minden...

-Értem... Andy én nem várom el, hogy ezek után velem akár beszélni is akarj.

-Hiányzol- mondta teljes komolysággal.-És a barátok nem hagyják egyedül a másikat. Hülye voltam- fejezte be, mire én vetettem a nyakába magam.-És sajnálom, hogy elfelejtettem a 7 éves évfordulónk.

-Semmi baj- suttogtam könnyeim közé.

*2 hónap elteltével*

Mondhatnám, hogy minden rendbe jött Andyvel, de legkevésbé sem, sőt a helyzet borzalmassá változott. Nem fogatta el a helyzetet, akárhogy is igyekezett, sőt Juliet ellenem uszította, amit megértek, mert nem lehet kellemes elviselni, hogy a pasid legjobb barátja bele van esve a pasidba, de borzasztóan rosszul esett, mert ismert engem és tudja, hogy nem tennék, olyat amivel megbántanám őt. Úgyhogy nagyon keveset találkoztam Andyvel, de akkor is sokkal visszafogottabb volt ő is meg én is és nem voltunk olyan felelőtlenül boldogok, mint ezelőtt, így a barátságunk átment ismerettségbe. Gyakran csak ültünk egymás előtt és nem tudtuk mit mondjunk egymásnak, pedig ilyen még sosem volt. 

Már vagy 2 hete nem találkoztunk, egy óriási veszekedés után, amiből természetesen én jöttem ki rosszul, így újra a szobámban ültem és sírtam, szédültem. Nem ettem túl sokat az elmúlt hetekben így 14 kilóval kevesebb lettem, amiről szívesen leszoktam volna, de ha ettem az gyakran visszajött egy kevésbé jó módon. Megcsörrent a telefonom, fel is kaptam.

-Halló?-szóltam bele.

-Szia, Ame! Beszélnünk kell- mondta Andy komoran.

-Beszéljünk- motyogtam.

-Itt vagyok lent, a ház előtt- jelentette be, én pedig felkaptam a cipőm és kirohantam.

-Szia-köszöntem az elég komor képű énekesnek. Ő végig nézett rajtam és összehúzta a szemöldökét.

-Hány kiló vagy?

-Nem illik ilyet egy lánytól kérdezni- motyogtam magam elé.

-Megtennéd, hogy legalább eszel egy kicsit?- morgott.

-Bocs, de nem igazán van étvágyam- vágtam oda ingerülten, pedig nem tudom mi idegesített fel ennyire.

-Nem ezért jöttem- mondta.

-Akkor miért?- sóhajtottam fel.

-Ez...már nem megy- szólt halkan, én pedig kővé dermedtem.

-Már ... nem akarsz többé..?!

-Nem.

-Értem- mondtam halkan és éreztem, hogy szédülök, eluralkodott rajtam egy fajta pánik.

-Sajnálom- hallottam hangját. Mindig ezt mondja...mindig, mindenre. Egyre homályosabb lett a kép.-Minden rendben?

-Nem, semmi sincs rendben- feleltem, majd minden elsötétült csak egy üvöltés hatolt be a tudatomba, majd megszűnt minden.