3.:Drog

Reggel erős fény és finom illatok ébresztettek. Nem tudtam, hogy a tegnapi nap álom volt-e vagy sem, de miután észrevettem, hogy a takaró nem érdes, hanem puha azonnal kinyitottam a szemem. Ebben a szobában feküdtem le tegnap este aludni Andyvel, de eddig nem figyeltem meg. Lassan felemelkedtem, leemeltem magamról a könnyed takarót és kipattantam az ágyból majd körbe néztem. A nagy fehér ágy, amiben feküdtem békésen álldogált a tele rakott fal mellett, a mellette lévő kis asztalkán néhány csecsebecse meg egy telefon terpeszkedett. Rendezett volt a szoba, mégis laza, fiatalos. Több, mint három gitár helyezkedett el a telefirkált falrésznek döntve, mappák százai vették körül, melyek titkos szövegeket, rajzokat rejthettek. Egy íróasztal is volt a szobában pár mappával, füzettel, karkötők terveivel megpakolva. Ruha tervek, képek barátokkal, zenekari képek, emlékek és mindenféle dolog volt a falra akasztva, egészen harmónikusnak tűnt együtt a sok különböző dolog. Észrevettem egy különösen feltűnő képet a gitárok közelében, megakartam nézni közelebbről is. odaléptem hozzá, majd alaposan szemügyre vettem. A képen 5 alak volt látható, mindegyiknek hosszú fekete haja volt, a legtöbbnél gitár volt, de valamelyiküknél ütő és az énekesnél pedig mikrofon. Egy ideig nézegettem a képet mire rájöttem, hogy az összefestett pasi, aki olyan ismerősen vigyorgott a kamerába az Andy. Kuncognom kellett, levettem a képet, beraktam a táskámba. Ezek után elléptem a faltól és kinéztem a folyosóra. Végig sétáltam a folyosón és megpróbáltam az illatokat követni, ami sikerült is mert eljutottam a konyhába. Andy éppen palacsintát sütögetett nagyban, már tömegesével pakolgatta őket a tányérra.
-Jó reggelt- köszönt hátra se nézve.
-Szia- nevettem el magam. Rápakolt a tálra egy palacsintát, majd letette műszereit és felém fordult. Rám mosolygott, maga mellé húzott.
-Segítesz?- nézett rám.
-Persze,de...sok lesz ez egy kicsit nem gondolod?- néztem a palacsintahegyekre.
-Viszek anyámnak is- mosolygott továbbra is.- De úgy is túl vékony vagy, nem árt meg neked, ha megeszed.
-Nem is- jöttem zavarba, majd neki álltam a palacsinta sütésnek. Mikor elkészültünk leültünk a konyhaasztalhoz és nekiláttunk az evésnek.
-Borzalmasan jó- tört ki belőlem a 3. után. Felnevetett és letörölte a csokidarabot a szám széléről.

Én mosogattam volna. De tényleg. Konkrétan kivette a kezemből a tányérokat és elállta az utat a mosogatóhoz. Még sosem volt ilyen kedves ember a közelemben.

Ez napokig hasonlóképpen ment, vagyis 2 napig, utána éreztem, hogy muszáj. Muszáj megtennem. Egyik alkalommal, hogy épp nem velem foglalkozott berontottam a hálóba, egyenesen a táskámhoz és kiemeltem belőle a fehér porral teli zacskók közül az egyiket. A kezem remegett, szívem gyorsan dobogott. Egy keveset az asztalra szórtam, a többit vissza raktam a táskámba, jó mélyre, nehogy véletlenül megtalálja. Vágytam rá, akartam ismét ... nem bírtam ellen állni neki.

Újabb nap, Újabb hét. Újabb adag drog. Egyszerűen nem bírtam lemondani róla, lételememmé vált.
Sokat maradt itthon velem, eddig egy napot se tágult el mellőlem.
Egy újabb délután 4 óra. 3 napja nem használtam drogot. Remegett a kezem, szinte vadállatiasan kapartam ki a táskám belsejéből a zacskót. Nem volt sok benne, ezért az egészet az asztalra öntöttem. Egész testem megremegett, vágyaim a drog iránt nem hagytak alább és már-már az őrületbe kergettek. Félre söpörtem az üres zacskót, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Ijedten kaptam oda a fejem és a döbbenettől tátogó Andyvel találtam magam szemben. Egy ideig csak bámult rám, mint borjú az új kapura, aztán közelebb lépett. Mintha megkövülve figyelte volna a port az asztalon, úgy lépett még egy lépést felém.
-Kérlek, ne!- mondta lágyan, kedvességgel a hangjában. Szeme mégis lángolt a dühtől és a szomorúságtól. Idegeim kikészültek ettől a pillantástól, mert bűntudatot éreztem és vágyat. Gondoltam mire készül, ezért lekuporodtam az asztal elé.
-Hagyd...- mondtam meggyötört hangon.
-Menj onnan- erőltetett nyugalmat a hangjába. Kezdtem megőrülni, szinte hisztérikusan vettem a levegőt.
-Nem- halkultam el. Közelebb jött, én megrezdültem.
-Ne tedd- mondta idegesen, de én csak bőgni kezdtem, sőt zokogni. Úgy gondolta túl gyenge vagyok ahhoz, hogy tegyek ellene, így megpróbált a fehér porhoz férkőzni, de görcsösen belekapaszkodtam a lábába és nem hagytam mozdulni.
-Hagyd!- ordítottam hisztérikusan, de ő csak lágyan lebontotta a kezemet, amitől összezavarodtam és bekuporodtam a fal mellé. Felvette a földről a zacskót, aztán belesöpörte a port, elrakta a zsebébe. Éreztem, hogy engem néz, de én nem néztem rá, szégyelltem magam és mérges is voltam. Hozzám lépett, megfogta a kezemet, mellém ereszkedett, hagytam, hogy ölébe húzzon, közben pedig sírtam.
-Csss!- csitított kedvesen. Magamhoz öleltem, ő pedig megnyugtatón belecsókolt a hajamba, közben a hátamat simogatta.
-Sajnálom- súgtam a pólójába.
-Semmi baj, kicsi, minden rendbe jön- mondta, szorosabban magához vont.- Segítek, megígérem.
-Köszönöm- suttogtam neki. Feljebb emelte a fejemet a kezével, lágyan elmosolyodtam, amíg ő végig simított a hajamon. Közelebb húzott magához, majd lágyan, gyengéden megcsókolt... aztán mégegyszer, mintha ezzel akarná bebizonyítani, hogy ő nem fog elhagyni sosem.

2.:Szökés

-Kérlek gyere el holnap- üvöltötte utánam, de én csak zavartam futottam előre.Berontottam és nyugodtságot erőltettem magamra beléptem a nappaliba, vagyis abba a romhalmazba amit mi nappalinak neveztünk. A TV benyomva, csak halkan zúgott, halk csacsogás hallatszódott ki belőle, amíg én beléptem a szobába.
-Elkéstél- mordult fel Zen. Amióta Andy berángatott a kórházba, azóta nagyon szigorú velem és gyakran bántott.
-Bocsáss meg- nyögtem és levettem a cipőm. Csak halottam ahogy felkel és elindul felém.
-Már azt hittem megint becipeltetted magad egy csávókával a kórházba- célzott a múltkori dologra. Halkan beszélt, közel a fülemhez, megremegtem.
-Ne-em- gügyögtem. Felnevetett, majd megragadott a kezemnél fogva. Olyan erősen szorította, hogy fájt, de nem szólaltam. Magához húzott, éreztem a belőle áradó büdös alkohol szagot. ERősen neki támadt ajkaimnak, hányinger tört rám, kavargott a gyomrom.
*Másnap este*
Félve jártam az utcákat. Nem kellett volna eljönnöm, magam sem értettem miért tettem, talán csak azért, mert ő volt az egyetlen ember aki kedvesen bánt velem. Észre vettem egy alakot a messziségben, később kiderült, hogy ő volt az. Boldog voltam, hogy újra láthatom. Elmosolyodott, majd magához ölelt. Furcsa volt, mert kedvesen, lágyan ölelt magához, ahogy még senki sem.
-Szia- mondta miután elengedett. Szemében aggódást láttam.- Jól vagy?- kérdezte.- Örülök, hogy eljöttél.
-Andy, én...jól vagyok- törődtem bele. Zavartan álldogáltam mellette.
-Volt valami tegnap?- fürkészett, én pedig megborzongtam.
-Semmi- suttogtam szédülten, így megszorította a kezemet, majd magam mellé húzott és sétálni kezdtünk.-Haza kell mennem- nyögtem ki egy kiadós 10 perces sétálás után. A lámpák alig világították meg az arcát.
-Miért akarsz te oda menni?- kérdezte halkan, nem nézett rám. Nem válaszoltam, de a válasz már bennem volt: "Drog".
-Muszáj- válaszoltam kicsivel később.
-Egyáltalán nem az- mondta nekem idegesen. Ennyiben maradtunk, erre már nem tudtam mit mondani.
*11 nappal később*
Minden este, minden kibaszott este kint voltam Andyvel a város utcáin, együtt sétáltunk az utakon, beszélgettünk. Nehéz volt, mert nem vagyok hozzászokva a beszélgetésekhez. Mint minden este, ma is kiszöktem hozzá. Belül hülyének tituláltam már magam ezerszer, de nem érdekelt, a szívemre hallgattam.
-Szia-suttogta ölelés közben.
-Szia- feleltem, élvezve az ölelést.
-Hogy vagy?- kérdezte aggódó tekintettel. Arcomat vizsgálta, melyen újabb lila folt tündökölt. Most se válaszoltam neki, csak megfogtam a kezét, mintha erőt táplálna belém vele. Összekulcsolódtak az ujjaink, napok óta ezek az ujjak árasztottak el nyugalommal.
-Válaszolnál egyszer?-kérdezte halkan, mire ránéztem.
-De ha nem tudok- mondtam, közben a szememből kicsordult egy könny csepp.
-Nyugodj meg- törölte le puha ujjaival, mikkel aztán végig simított az arcomon.
-Miért vagy ilyen kedves vele?- kérdeztem hirtelen.
-Mert megérdemled- válaszolta, látszólag őszintén. Két keze közé fogta az arcomat.
-Én semmit sem érdemlek meg- ráztam a fejem, de csak azt értem el, hogy letöröljön még egy pár cseppet. Egy lágy mosolyt intettem felé, ő pedig egy puszit nyomott a homlokomra.
-Neked csak segítség kell, meg szeretet- suttogta, miközben arca lejjebb csúszott és orrunk egymásnak ért.
-De ...nem érdemlem meg- mondtam a szememet az ajkairól a szemeire emelgetve.
-De igen- szólt, majd ajkait lágyan az enyémeknek nyomta. Nem olyan erőszakosan ahogy Zen teszi nap, mint nap, hanem kedvességgel, szeretettel. Puha ajkai szinte simogatták az enyémet, édes ízt loptak kopár napjaimba. Karjaim a vállára akaszkodtak, arcomat lassan elhúztam. Pár centire húzódtam el tőle, a levegő feszült volt körülöttünk, mintha mágneses vonzás lenne abban a pár centiben. Gyönyörű kék szemei az enyémeket pásztázták.
-Fontos vagy- mondta halkan, majd újra neki támadt a nyelvével az enyémnek. Éreztem azt a boldogságot, melyet a drogok már nem tudtak nyújtani nekem. Percekkel később együtt ringatóztunk egymás karjaiban, egy pad szélén, nyugodtság árasztott el. Megpuszilta a nyakam és bizsergés járta át a testem.
-Ne menj vissza ahhoz az állathoz, kérlek- folytatta a puszilgatást.
-Muszáj- feleltem újra. Most nem válaszolt.

Haza felé vágtattam. Borzalmasan elkéstem.Halkan lépkedtem be a konyhába, hátha nem vesz észre, de egyszer csak egy erős szorítást éreztem a vállamon. Felnyögtem fájdalmamban, amint maga felé fordított.
-Merre voltál? - morogta vészjóslón.
-Sehol -sikítottam, de egy óriásit szorított a vállamon.- Sajnálom.
-Hiába- nevetett idegekkel teli, pofán vágott. És még egyszer, meg még egyszer, de olyan erősen, hogy a földre zuhantam.- Megbánod- szólt perverz, gonosz hangon. Feltápászkodtam, berohantam a szobába és becsaptam az ajtót az orra előtt. Dühöngve verte az ajtót, de én csak lihegve futottam a hátizsákomhoz, majd beledobáltam minden ruhámat. Eldöntöttem magamban, hogy ma nem hagyom magam! Üvöltött, dörömbölt, de rá se hederítettem, csak dobogó szívvel egy hirtelen felindulásból a szekrényéhez ugrottam és kikaptam belőle a fehér porral teli zacskókat.
-Engedj be te rühes ribanc- üvöltötte, én pedig kinyitottam az ablakot és ugrottam. Meglepően gyorsan véget ért a zuhanás, a bokám borzalmasan fáj tőle, de nem érdekelt. Futni kezdtem, előre amerre csak láttam. Felhorzsoltam a tenyeremet, de nem éreztem a fájdalmat. A sokktól erőt kaptam és percekig sprinteltem, remegtem amikor kifáradva megálltam. Sírni kezdtem, zokogni, lerogytam a legközelebbi koszos, összefirkált, ezer éves padra. Nem tudtam hol vagyok, feldúltan üldögéltem a sötétben, amikor észrevettem hogy folyik a vér az arcomról. A sötét cseppek és a könnyem összekeveredett és együtt csorogtak le az arcomról.
-Mia? Te vagy az?- hallottam meg Andy hangját nem olyan messziről. Felkaptam a fejem és ott állt előttem. -Te jó ég- mondta, amint meglátta az arcom és mellém guggolt.
-Andy?-kérdeztem zavartam.-Te itt?!
-Igen, semmi baj- ölelt magához.
-Eljöttem- zokogtam a vállába, ő pedig simogatni kezdte a hátamat.
-Jól tetted- motyogta a fülembe, majd letörölte  vért az arcomról. Lassan megemelt, mert a sokktól mozogni alig bírtam, kezében vitt haza...hozzá. Bevitt a házába, lerakott a fürdőkádja szélére, kitisztította a sebet az arcomon, sőt még gyógypuszit is adott rá. Nem sírtam, sőt boldog voltam, hogy vele lehetek, nem győztem betelni az arca bámulásával.
-Gyönyörűen mosolyogsz- motyogta, miközben velem szemben feküdt. Egy csókot nyomott a szájam szélére, magunkra terítette a takarót, magához húzott. Nem tudtam beszélni, csak mosolyogtam tovább. Karjait körém fonta, megvédett attól amit a kinti világ rejtett. Nyugodtan tudtam lehunyni a szemem és belefúrni az arcom a mellkasába, mert ott volt velem.

1.:Segíthetek!

- Add már - szóltam kimerülten és ingerülten Zen felé. Csak lóbálta előttem a kis zacskót az orrom előtt,de nem engedte, hogy elvegyem.
- Add ide, de azonnal - mérgesedtem be, majd rávetettem magamat, akár egy kiéheztetett vadállat és karjába vájtam az körmeim.

- Szállj már le rólam, rühes ribanc - ordított, majd a földhöz vágott, akár egy darab rongyot és belém rúgott. Hajam tincsekben belelógott az arcomba, erősen kapaszkodtam a rozoga asztal szélébe.

- Add ide - suttogtam vészjóslóan, mire rám dobta a fehér porral teli zacskót és teljes erejéből ránehézkedett a lábamra. Mikor aztán egy hatalmas reccsenést hallott és vérfagyasztó sikolyomat, felállt és nevetve kisétált.

- Többször ezt ne merd ezt csinálni - szólt mély, cigitől elgyötört hangján,s rögtön utána becsapta az ajtót. Éreztem, hogy a kín gyorsan terjed a lábamból a testem többi részébe, de nem törődtem vele, csak kiéhezve az asztalra borítottam a zacskó tartalmát - a fehér port.

*2 nappal később*

Talán orvoshoz kellett volna mennem törött lábbal. De hát mégis hogy tehettem volna? Zen egyenest rémuralom alatt tartott engem, s ezt csak magamnak köszönhettem. Hogy miért? A drog miatt. Én, mint a hülye kislányok szokták belevágtam valami olyasmibe, amiről fogalmam sem volt, hogy jó vagy rossz. Tagadhatnám a baromságomat, de minek? Az nem kifogás, hogy szerelmes voltam.
Mert az voltam. Valamikor régen. Azóta ez már elmúlt, s csak a kínzó drog iránti vágyódás, az őrlődés, s a halál egyre közelebb érő léptei maradtak meg nekem.

Lassan vonaglottam végig az utca sötét oldalai közt, miképp törött lábbal nem lehet járni. Nekem mégis muszáj volt. A szürkés város egyáltalán nem törődött egy magamfajta lány tusájával, s a csönd ami ellepte az éjjeli világot csak még több reménytelenséget szült bennem.
 Folytak a fájdalomtól előtörő könnyek a szememből, miközben a sötét lepte utcákon vonszolódtam. Alig mukkantam meg, apró kis nyögések szaladtak csak ki a résen, melyet a két ajkam között hagytam. Éppen "áthaladtam" volna az úton, amikor a lámpa pirosra váltott, én pedig kétségbeesve próbáltam kitalálni az úttest közepéről, mert egy autó rendkívül gyorsan közeledett felém.
- A rohadt ... - a mondatot nem fejeztem be. Nem is akartam, sőt elkezdeni is csak reflexből kezdtem, nem igazán volt megindokolva, amolyan ingerültség levezetőként áll helyet a nehéz helyzetekben. Hunyorogva néztem bele a hatalmas gépjármű vakító fényszóróiba, miközben a lábamat nyoszogattam, hogy keljen életre. Reménykedtem benne, hogy a vezetője nem valami állat, hogy túl későn vegye észre azt a nyomorult lányt az út közepén, vagy, hogy valami érthetetlen okból kifolyólag meggyógyul a lábam és átrohanhatok a túl oldalra. Nos, mivel az első valósághűbb volt, ezért leginkább abban reménykedtem és hála égnek, úgy lett. A kormányos előttem megállt, kiszállta a kocsiból és mellém futott. Kétszer sem nézett végig rajtam, szinte azonnal megsegített, de a bökkenő az volt, hogy nem az utca túl oldalára cipelt át, hanem a kocsijához vonszolt.
- Mi történt veled? - kérdezte, miközben kényszerített, hogy hagyjam, hogy bekössön.
- Semmi - válaszoltam inkább. Menekülési útvonalon törtem a fejem, ami törött lábbal nem hozott túl biztató gondolatokat. - Hadd menjek el! - néztem rá. Jó, megpróbáltam! Ilyen helyzetben kinek jutna jobb az eszébe? Kék szemei szinte azonnal magába forgatták az enyémet, babonázó látvány volt. Rám csukta az ajtót, megkerülte a járművet, majd mellém telepedett.
- Elviszlek a kórházba - közölte, majd beindította a kocsit.
- NE! - ijedtem meg, s kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani magam, mire rám nézett és a "helyemre" nyomott.
- Miért? Talán körözött bűnöző vagy és nem akarsz lebukni vagy mi?! - szája szegletében mosoly bujkált.
- Nem...én csak - dadogtam, mivel semmi értelmes válasz nem jutott az eszembe. Felbődült a motor és megindultunk. Alig telt el pár perc, de már a kórházban voltunk, ahol kiemelt a kocsiból és a karjaiban bevitt. Az orvosok megvizsgáltak, majd miután már százszor megmondtam, hogy nem akarom a műtétet, haza akarok menni, hagyjanak békén, akkor benyugtatóztak, majd végre hajtottak a lábamon egy műtétet. Nem emlékszem túl sok mindenre...az első éles képem egy reggelen volt. Kinyitottam a szemem és a megmentőm kék íriszeivel találtam magam szemben.
- Hogy vagy? - kérdezte érdeklődőn, majd bele ivott kávéjába. Egészen jól nézett ki a kávéja...
- Jól - feleltem, majd felültem. Kitaszítottam magamat a kómámból és körül néztem. A hatalmas kórteremben rajtunk kívül senki sem volt,s a lábam megvolt emelve. - Haza mehetek? - kérdeztem gyorsan.
- Még nem - felelte, egy apró mosollyal a szája sarkában.
- Mikor? - kutakodtam, s fejben már elképzeltem az ezerfajta kínzás módszert, amit majd tapasztalni fogok. Hurrá!
- 4-5 nap - felelte, erre pedig felnyögtem. Ez nem lehet igaz.
- Hogy micsoda?!
- Ne aggódj, már felhívták az élettársadat, nem fog aggódni.
- Na ebben biztos vagyok - motyogtam magam elé, ő pedig felvonta a szemöldökét, amelynek olyan jellegzetes "rosszfiús" vonala volt. Vagy csak hülye vagyok. Talán inkább a második igaz.
- Mia, igaz? - váltott témát hirtelen. Volt valami a szemében. Valamit nem mondott el. De úgy tuti jobb nem? Jobb, ha nem tudom mi van...
- Igen...Te viszont...?! - érdeklődtem iránta.
- Andy, Andy Biersack - mosolygott szelíden, úgy ahogy embert még sosem láttam mosolyogni. Meg vagy zakkanva Mia. Miféle gyógyszert adtak be nekem a műtét közben?

*órákkal később*

Kicsapódott az ajtó és belépett a mérges Zen. Elég ijesztő látvány. Őszintén. Mindig megremeg, ha ehhez hasonlóan dühös. Olyankor mindig kapok.
Andy már rég nem volt benn. Miért is várta volna meg, hogy mások is lássák mekkora egy állat?
Zen felbőszülten a betegágyamhoz lépett.
- Mit mondtam neked? - kérdezte közel az arcomhoz. Undorító szagot árasztott. Valószínűleg rengeteget piált.
-Nem tehetek, egy alak berángatott ide... ilyen lábbal nem tudtam ellenkezni- húztam össze magam.
-Nem kértem kifogásokat- vágott pofon. Lehajtottam a fejem, ő pedig megmarkolt a hajamnál.- Ezt még megbánod.
*4 nappal később*
Kiengedtek. Remegtem, féltem, nem akartam. Nehézkésen lépkedtem ki a kórházból, hagytam, hogy Andy mosolyogva "haza" fuvarozzon, majd felkészültem a legrosszabbra. Beléptem a lakásba, majd egy pofonnal találtam magam szemben.
-Hogy vagy?-kérdezte mézes-mázosan Zen.
-Kell- feleltem remegve.
-Hogy micsoda?-kérdezte nevetve.-Nem, drágám, nem.
-Kérlek- suttogtam, mire megfogta a csuklóm és neki tolt a falnak és büdös bagós leheletét éreztem magamon.
-Meg kell érte dolgozni... de te pihentél...ejnye- felelte.
-Nem bírom, kérlek- nyögtem, mire ajkait az enyémnek nyomta. Régen, valamikor szerettem őt, azóta már csak néha nyilvánul meg ez bennem, félek tőle. Elengedett, de azonnal a földhöz vágott és kettőt belém rúgott, majd rám dobott egy zacskót.
-Dupla munka lesz itt...-nevetett, majd végig nézte ahogy felszenvedem magam a földről.
*2 hónappal később*
"Haza" felé vágtattam, miközben fájó oldalamat szorongottam. Fájt mindenem, arcom inkább hasonlított térképhez, mint archoz. Végig vonszoltam a fáradt, meggyötört testemet az utakon, mikor megláttam egy ismerős alakot a sötétbe burkolva. Hunyorítva figyeltem, ahogy ő közeledett felém, majd beugrott: "A srác akinek a lábam épségét köszönhetem". Ő is észrevett engem, mosolygott azzal a csodálatos szelíd mosolyával.
-Szia-lépett közelebb.
-Hello- feleltem, majd belemélyedtem a szemei keresésébe, mert sötét volt és nem láttam semmit.
-Hát te?
-Hazafelé tartok, te?- vontam vállat.
-Haza megyek- mosolygott továbbra is.-Hogy vagy mostanság?
-Jól- hajtottam le a fejem. Felemelte az állam és elkezdte figyelni, majd nagy szemeket meresztett és kitolt az utca lámpa fényébe.
-Te jó ég... Veled...?
-Semmi- fordultam el, majd futni kezdtem. Utánam jött, megfogta a karomat és megállított. A csuklómat fogta erősen, de nem agresszívan, ahogy Zen szokta.
-Mondd el- kérlelt. Sírtam, de nem szóltam.- Ő tette, igaz? Az élettársad- mondta, miközben lesimított egy könnycseppet.
-Igen- mondtam remegve a választ. Hirtelen magához húzott én pedig meglepődve vettem tudomást a szeretetéről amit felém árasztott.
-Menekülj el tőle- mondta, mikor elengedett.
-Nem lehet- fészkelődtem.
-Miért? Bármi kell megadom- mondta gyötörten.
-Bármit?- néztem rá és akkor tudatosult benne.
-Drogozol, igaz?- kérdezte, mire újra lehajtottam a fejem.
-Igen.
-Hagyd abba...kérlek.
-Nem...lehet.
-Segíthetek.
-Nem tudsz- zokogtam, mire felemelte a fejem ismét.
-Ha hiszel benne akkor tudok- mondta, majd ismét megölelt.

8. Fejezet: Akik testvérek voltak...

Tudom hogy kurva rovid de nem birtam tovabb irni :|

Megszorította a kezemet, majd mindketten a békés, nyugodtan hullámzó tó felé fordultunk. Lassan, remegve sétáltunk bele, miközben csöndesen búcsúztunk a világtól.
- félek -mondtam halkan,  mire magához szorított utóljára.  Lágyan belecsókolt hajamba, majd újra elindultunk.
- semmi baj- motyogta maga elé, amint a hideg víz a lábunkhoz ért. Egyre beljebb haladtunk ,már derékig ért a víz mikor dideregve néztünk egymásra.  Félelmet láttunk egymás csillogó szemében ,de nem  eresztettük egymás kezét.
- mi lesz ezek után?- kérdeztem. Rám mosolygott szomorkásan.
- nem tudom, de mindenképp együtt leszünk örökre. Többé nem engedlek el- fejezte be akadozva, majd szorított a kezemen.  Félig boldogan, félig szomorúan sétáltunk mélyebbre a vízben és dideregve elmerültünk benne. A víz alatt is fogtuk egymást, sőt szinte egymásba kapaszkodtunk. Szorító érzés vonult végig rajtam és kapálózni kezdtem de ő erősen szorított magához és nem engedte. Éreztem,  hogy kínlódik ,de ugyan azt akartuk. Végül  elernyedve bújtam hozzá utolsó erőmből, de ő már nem volt magánál. Sírtam volna, de nem volt erőm. Szinte már élettelen testét öleltem magamhoz, egy utolsó édes csókot nyomtam ajkaira, s már éreztem, hogy minden könnyebb, majd elsötétül a világ körülöttem.
* három nappal később*
E/3
A férfi idegesen ült foteljében  felesége mellett aki őt fikszírozta. Hirtelen csöngetésre lettek figyelmesek, mire az asszony azonnal felpattant, de férje csak mordult egyet.
-Remélem visszahozták azt a lányt... olyat fog kapni ezért...
A nő nem szólt semmit erre a megnyilvánulásra csak az ajtóhoz lépett. Egy rendőr állt az ajtóban.
-Megtalálták?- kérdezte reménykedve.
-Meg, asszonyom, de...-kezdte a mondatot a rendőr, mire megjelent az apa és az asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel.
-Hála az égek, már...
-Kérem hadd fejezzembe- szólt közbe a láthatóan feszült rendőr.- A lányát holtan talaltuk innen pár kilométerre egy bányatóban egy fiúval együtt. Vélhetőleg együtt tervelték ki ezt a dolgot, mert szándékosan egymásba kapaszkodtak, nehogy egyikük fellökje magát a felszínre még az ájulás előtt. Sajnálom- fejezte be,  mikor az anya döbbenten kapaszkodott az ajtóba és kapkodta a levegőt.
-A testvére volt- nyögte a rendőrnek, aki próbált a nőnek talpon maradni. A férfi csak ledermedve állt és bámulta feleségét.
-Nem a fiú nem lehetett a testvére- mondta a rendőr furcsàlkodva.
-De az volt... azért tették- váltott hisztérikusba a nő állapota.
-Kérem higyjen nekem. A fiúnak meg a lánynak biolóiailag semmi köze nincs egymáshoz... ez áll a jelentésben- mondta, mire a nő zokogva kuporodott a földre, férje pedig sírva guggolt mellé és a város halotti csendjébe csak kettőjük fájdalmas zokogása hatolt bele, miköz en eső kezdett hullani, mintha az ég ezzel akarná kifejezni a bánatát, amit a két fiatal halálba kergetése okozott neki.

7. rész: Menekülés a tóhoz

Hosszú órákig utaztunk, már teljesen biztos voltam abban, hogy apám ránk állította a rendőrséget, úgyhogy valahol leparkoltuk az autót és felszálltunk a legközelebbi vonatra. Összebújva ültünk egy üres kupéban és egy szomorú mosoly kíséretében néztük egymás arcát.
-Féltem, hogy bántott téged- suttogta miközben arcomat simogatta, amit a mellkasára hajtottam.
-Féltem hogy valami bajod lett- válaszoltam, majd egy gyors puszit nyomtam a sebre ami az arcán volt. Őszinte mosollyal vezette arcom szembe az övével, majd szenvedélyesen megcsókolt.Órákig ültünk egymás karjaiban, amikor a szokásosnál több idő után elindult a megállóról a vonat és becsörtetett egy jegyellenőr a kupénkba. 2 személy haladt mögötte, akik rendőröknek tűntek. Kintről figyeltek be, majd összesúgtak és elővettek egy papírlapot , majd benyitottak.
-Elnézést a zavarásért- kezdték, majd bezárták az ajtót.- De iratokat szeretnénk kérni-mondták feszülten én pedig idegesen Andyre pillantottam, majd kihalásztam a táska legaljáról a személyimet. Átadtam a két rendőrnek, akik azonnal karon ragadtak minket.
-Mit csinálnak?-ordítottam, de már akkor is tudtam, hogy elvisznek tőle, jó messzire, ahol már lehet, soha többé nem fogom látni.
-Sajnálom, de bejelentés érkezett, hogy magát elrabolták és, hogy valószínűleg felülnek az első vonatra, így rendőröket küldtek minden egyes vonatra- darálta az egyik, aki engem fogott, miközben Andy felé kapálóztam, aki üvöltve nyújtotta felém a kezét. Sírni kezdtem, mikor kiráncigált a rendőr és leszállított a vonatról, amelyet erre az időre megállítottak. Láttam, hogy egy vagonnal lejjebb andyt i kiszállítja a másik rendőr, láttam, hogy vér folyik annak az embernek az arcáról, akit szeretek.
-NEEE- üvöltöttem, miközben próbáltam magam kiküzdeni a rendőr karjaiból. Nem kérlelt, hogy nyugodjak meg, csak keményen fogott, nehogy elszökjek, én pedig egy nagy rántással kitéptem magam a markából és futva rohantam felé, pedig ő üvöltötte, hogy "ne hozzám, menekülj!", de nem érdekelt, mert ha én elmenekülök, akkor őt elviszik, de nélküle nekem nincs életem. Hajam kócosán szállt az arcomba, amint minden erőmet beleadva rohantam felé. Mögöttem a rendőr szaladt,kezében a gumibotjával. Andy is kiküzdötte magát az őt fogva tartó karmaiból és teljes erejéből felém futott, mikor elért akkor 2 kezét az enyémbe helyezte és megcsókolt, miközben arcán végig folyt egy csepp. Hirtelen karok szakítottak el minket egymástól és elgyengülve figyeltem, ahogy elviszik tőlem őt. Sírtam, ordítottam, de senkit nem érdekelt. Bepakoltak engem egy kocsiba és elvittek..."haza". Betámogattak a házba, átadtak a szüleimnek, akik engem betereltek a szobámba. Csak ültem és összezavarodva vártam, hogy mi fog történni. Unalmas mégis feszült órákon keresztül ültem tágra nyílt szemmel a sarokban és próbáltam felfogni a történteket.
Végül kinyílt az ajtóm és apám lépett be villámló szemekkel. féltem tőle, menekülni próbáltam, de nem hagyta.
-Megmondtam, hogy nem mész el- morogta vészjóslóan. Felzokogtam, de nem bírtam beszélni, csak összehúztam magam.-hogy képzelted?- mondta tovább, majd keze nagyot csattant az arcomon.
-Szeretem őt- suttogtam sírva, de csak még egy pofont kaptam.
-Felejtsd el!- éles hangjaitól még jobban zokogtam.-Az én lányom nem lesz...ilyen... érted?!!-ordította, majd belecsapott a falba és rám zárta az ajtómat. Ezentúl senki nem jött be hozzám, csak anyám néha halkan bekopogott, majd bejött és lerakta az ételemet, mivel nem voltam hajlandó lemenni közéjük. Párszor odajött hozzám és megsimogatta a karom, de nem szólt soha semmit. Valószínű, hogy nem bírta ő sem elfogadni az Andy és köztem lévő kapcsolatot, de ezzel szemben állt az, hogy szeret engem, így ő is majdnem annyira zavart volt, mint én. 1 héttel az újbóli bezárásom után, este, épp azután, hogy anyám lerakta a levesemet az asztalra kopogást hallottam az ablakból. Hirtelen rohantam az ablak felé, ahol Andy arca mosolygott rám, pedig még mindig rajta voltak a hegek. Kinyitottam az ablakot és azonnal megcsókolt.
-Eljöttem- szólt, majd végig simított az arcom lila foltos részén.-Sajnálom -mondta.-Ki kell valamit tervelnünk, hogy ne kapjanak el- suttogta komolyan. Szemembe újra könnyek gyűltek, ő pedig magához ölelt. Még aznap kimentem a szobámból, mintha "túl tettem volna magam a dolgon". Anyám kedvesen mosolygott rám apám mellől, aki szúrósan, és döbbenten figyelt. Kivettem egy tejes dobozt és egy poharat, ittam majd visszamentem a szobámba...
*másnap*
Nappal egyszer lementem a konyhába, ahol egyetlen öcsém lézengett.
-Hát itt vagy- vigyorgott. Rá néztem, ő pedig újra megszólalt.- Na és jó fej a bátyánk? Ismer jó csajokat...várjunk csak... ó, bocsi elfelejtettem, hogy olyan defektes ízlése van, hogy a saját hugába szerelmes- nézett rám óriási tahó módjára. Kezemben a pohár szilánkokra tört, felsértve a kezemet, de nem szóltam vissza.
Este Andy újra megjelent az ablakba és amint meglátta a kezemet megfogta és egy puszit nyomott rá.
-Mi történt?- kérdezte halkan.
-Az öcsém egy tahó- sóhajtottam, majd átöleltem...
*egy héttel később*
Minden egyes nap megkaptam az apámtól és az öcsémtől, hogy nem vagyok normális ember, hogy nem érek annyit mint ők és, hogy nem értékelnek engem semmire. Próbáltam vele nem foglalkozni, de amikor először elmertek engem küldeni a boltba az utcán is csapatnyi emberek suttogtak össze körülöttem ilyeneket mondva: "Ez nem Andy húga? Az akivel összejött...Ez nagyon durva és undorító."
Szomorú voltam, megtört, és borzalmasan éreztem magam, amiért olyat szeretek akit nem szabadna. Újra meg újra sírtam, Andy pedig mindig bemászott a szobámba és vígasztalt. Azon a napon is sírtam az ágyamban, a párnámat ölelgetve, amikor meghallottam a 3 kopogást. Felpattantam és kinyitottam neki, ő pedig beugrott. Átölelt , majd megkérdezte mi baj.
-Szokásos- húztam magamhoz erősen.
-Ne sírj- csókolta meg a homlokom.Hirtelen kicsapódott az ajtóm és az apám lépett be.
-Tudtam- sziszegte.-Tudtam, hogy téged hallottalak.
Andyvel döbbenve álltunk, apámat figyelve, aki vörös fejjel bámulta a mellettem álló fiút.
-Menekülj- suttogta, én pedig hallgattam rá és gyors mozdulattal kimásztam az ablakon. Andy utánam vetődött, de apám megfogta a lábát.-A kurva életbe- szitkozódott, én pedig segítettem neki kimászni, apám végül elengedte és mi gyorsan lemásztunk a fáról és futni kezdtünk. Befordultunk az első utcán balra, aztán tovább több órán keresztül. Persze a végén már csak sétáltunk, viszont nem tudtuk merre. Csöndben sétáltunk egymás mellett a sötétben, amikor megláttunk egy bányatavat. Semelyikünknek nem kellett szólni, mind a ketten tudtuk mit fogunk csinálni, csak egymásra néztünk és a sötétben a tó partjához léptünk.
-Szeretlek- suttogtam az ajkait figyelve.
-Szeretlek- válaszolta, majd szenvedélyesen megcsókolt. Az ajkaimat kezdte harapdálni, én pedig beletúrtam a hajába. Kicsit később kézen fogtuk egymást, egymás mellé álltunk és szomorúan egymásra mosolyogtunk.

6. fejezet: Szökjünk el

Órákkal később nagy nehezen elengedtük egymást és szomorú csönddel a nyomunkban a konyhámba mentünk enni valami ételt, pedig semmi kedvem nem volt hozzá.
-Muszáj enned- suttogta meggyötörtem, amint én elborzadva néztem a falatnyi piritósra a kezembe. Nagy szemekkel néztem fel Andy szemeibe, aki sóhajtott egyet.-Egyél!
-Jól van na- motyogtam majd beleharaptam az ételbe. Lassan az ő arcát figyelve megettem egyet...majd még egyet és még egyet.
-Így már jó lesz- mosolygott egyet, majd magához húzott, az arcomat a mellkasába temettem, amint hirtelen megszólalt a telefonja és rezegni kezdett. Kikapta a zsebéből és a füléhez emelte, a fogadtatás olyan hangos volt, hogy még én is hallottam.
-Hol a francban vagy?- üvöltötte Juliet.- Azt mondtad elmondod neki, hogy hagyjon békén, aztán vissza jössz.
-Jul kérlek, ne most- sütötte le a szemét Andy.
-Mert? Mi van veled? Vele vagy?
-Valakinek itt kell lennie vele- mondta.
-Miért neked?- rikácsolta a féltékenységtől eltorzultan a lány.
-Rosszul volt. Elájult, majd hányt és segítenem kellett.
-Jajj...-egy pillanatra őszintének tűnt, de újra szarkazmusba váltott a hangneme.- meg ne sajnáljam...
-Juliet kérlek...
-Nincs senkije, hogy te vagy mindig vele?? Ki ő neked?
-A húgom- mondta rekedtesen, de nem jött válasz.
-Mikor jössz?- mondta halkan a telefonba.
-Nem tudom- suttogta ő és a vonal megszakadt. Azonnal rám vetette tekintetét, majd elsöpört egy tincset az arcomból, akár egy könyvben és lágyan, szenvedélyesen megcsókolt, akár egy igazi szerelemben a boldogtalan párok. Lassan felemelkedett, vele én is és és kimentünk, hogy felöltözzön és elmenjen...
*3 nappal később*
Vártam a telefonhívását... megint. Vártam, hogy akár megjelenjen egy sms... Csak feküdtem az ágyamban, folytak a könnyeim és magamhoz öleltem a párnám.
-Menj a francba- zokogtam bele és még jobban magamhoz szorítottam. Hirtelen csöngettek, én pedig rohantam ajtót nyitni. Szívem megdobbant amint megláttam Andy-t az ajtóban.
-Megint sírsz- nézett rám nagy szemekkel.- Kérlek ne- mondta majd magához szorított az ajtóban. Lassan megcsókolt, miközben kezeivel a fejemet fogta két oldalról. Kattogást hallottunk, mire mindketten a lépcső felé fordultunk, de nem volt semmi ott. A veszélyt megelőzve behúzott a lakásomba és az ajkával az enyémeknek támadt, miközben kezeit az arcomon pihentette.
-Olyan tökéletes vagy- suttogta ajkamba, míg én majdnem elájultam miatta.
-Mondod te- szóltam vissza csukott szemekkel, ő pedig rádöntött a kanapéra és vetkőztetni kezdett. Lekerült rólam a ruha és róla is én általam, mindkettőnk égett a vágytól, testünk forró volt, és ahogy puha bőre az enyémhez ért mindenem belebizsergett. Aztán megéreztem magamban őt és érzések százezrei teremtődtek bennem. Lágyan végig csókolta a nyakamat az állam tövéig, majd egy édes csókot lehelt a szájamra, kezeivel erősen kapaszkodott testembe, én pedig a hátát markolásztam, amíg el nem értük azt a bizonyos pontot, ahol minden rossz gyönyörű és úgy érezzük szétrobbanunk. Lassan rám ereszkedett és oldalra fordulva magához szorított. Kék szemeit figyeltem, ő pedig az enyémeket, miközben egy szomorú mosolyt eresztett meg felém és arcomat simogatta.
-Szeretlek- lehelte a számba egy újabb csók következésében.
-Én is szeretlek- szóltam halkan, miközben beletúrtam a hajába. Órákig feküdtünk ott, egymás karjaiban, majd mindketten elaludtunk.
Csörgésre ébredtünk, Andy telefonja volt az. Felkapta és láthattuk, hogy Juliet hívja. Felvette és azonnal beleszólt a lány.
-Te normális vagy?!- sírta és félig üvöltötte a szavakat.
-Mi történt Juliet?- kérdezte Andy komoran.
-Nézd meg az újságot- sziszegte.
-Mi van benne?- rémült meg az énekes.
-Te és a kis húgocskád, mondhatom szép pár vagytok - felelte Juliet és lecsapta a telefont. Andy csak döbbenten nézett rám, majd felöltöztünk, kirohant és egy újsággal tért vissza, a fejét fogva.
-Ilyen nincs, ezt hallgasd... " Családban marad...A saját testvérével csókolózott, majd a jelek szerint le is feküdt a híres rocker, énekes Andy Biersack, akit tegnap kaptak le a húgával, Ame-mel csókolózni a lány lakása előtt. A lány a fiú apai ágon való féltestvére, akivel láthatólag nagyon jó viszonyban vannak, talán kicsit túlságosan is. "
-Honnan tudnak ennyi mindent?- kérdeztem rémülten, de ő csak megrázta a fejét és magához ölelt.-Sajnálom- sírtam el magam,de ő csak szorított magához. Dörömbölésre lettem figyelmes, ijedten pattantam fel és nyitottam ajtót az apámnak aki szintén egy újságot tartott a kezében.
-EZ MEG MI?!- üvöltötte felém, én pedig behátráltam, de követett. Andy nagy szemekkel nézett ránk, apám őt még nem vette észre.- MI AZ, HOGY A TESTVÉRÉVEL? AME TE NORMÁLIS VAGY?-ordította, majd lekevert egy pofont, ami miatt elestem és sírva fakadtam.
-Héé- lépett közbe Andy, apám pedig őt kezdte el ütni.
-Te aljas! Mit tettél a lányommal? Ki vagy te?- üvöltötte az apám, miközben minden szónál behúzott egyet neki.
-Én szeretem őt- nyögte Andy az ütéseket jól bírva. Sírva rohantam hozzá és próbáltam róla leráncigálni az apám, de lekevert ,ég egyet és fojtatta tovább.Miután Andy ájultan hevert a földön hozzám sietett és a hajamnál fogva felemelt.
-A TESTVÉRED! A FÉLTESTVÉRED!! HOGY GONDOLTÁTOK?
-Apa- sírtam neki, de csak még egy pofont kaptam., majd kiráncigált a szobából és a kocsijához vezetett, hogy elvigyen "haza".
Hetek teltek el úgy, hogy be voltam zárva a régi szobámba ahova csak az ételt kaptam be és sehova sem mehettem. Szomorú voltam és magányos, így felpattant a szemem, amint meghallottam a kopogó hangot az ablakomból. Gyorsan felpattantam és kisírt szemekkel álltam az ablakom előtt, kintről Andy arca nézett vissza rám. Még mindig látszottak rajta apám nyomai, de ehhez képest jó erőben volt, hisz felmászott egy fára, mivel a 2.-on van a szobám. Kinyitottam az ablakot és egy csókot nyomtam a szájára.
-Visszajöttem- suttogta felém.-Gyere velem kérlek- mondta nagy szemekkel,én pedig észrevettem, hogy a hátán egy hátizsák van.
-Hova?-kérdeztem félősen.
-Nem tudom... oda ahol boldogok lehetünk- mondta akadozva, én pedig gombóccal a torkomban bólintottam, majd gyorsan bedobtam pár cuccot egy hátizsákba és kimásztam hozzá az ablakon keresztül. Lemásztunk, majd futni kezdtünk a kocsijáig, amely egy utcával arrébb parkolt, nehogy feltűnő legyen. Bepattantunk a kocsiba és elhajtottunk a fene se tudja melyik városba, csak előre, magunk elé, oda ahol boldogok lehetünk...

5. fejezet: Rólunk szól

ajánlom hozzá :Sad piano !

-Ame! Jesszusom! Kelj fel kérlek!-mondta valaki, miközben dübörgött a fejem. Résnyire nyitottam a szemem és egy homályos alak jelent meg előttem. Két kar a testem köré fonódott és megemelt, majd elindultunk. Alig éreztem valamit az engem körülvevő világból, csak azt vettem észre, amikor leraktak valami puha dologra és simogatni kezdték az arcom.
-Ame, kérlek!-mondta egy igen zaklatott hang. Megpróbáltam megmozdulni, amiből annyi lett, hogy részegen kapkodtam a karja után, ő pedig hirtelen megfogta. Végig simított a kezemen, én pedig megpróbáltam az arcára fókuszálni.
-Rosszul vagyok- suttogtam.
-Mi a baj?
-Hányingerem van-szóltam, majd szédülve felültem. Felsegített, az oldalamat karolva és kivitt a mosdóba, ahol öklendezni kezdtem. Nem volt túl szép látvány ami feljött, de kissé megkönnyebbültem, így ő visszakísért a szobába, ahol leültetett és kihívta az orvost. Miután az megjött ő beengedte, és figyelte amint megvizsgál. Rögtön kiderült a gond, én pedig lehunyt szemmel ültem az orvos mellett, aki már 10 perce magyarázott arról, hogy ENNEM KELL. Túl hosszú időnek tűnt amíg itt volt, így amikor Andy kikísérte, akkor megkönnyebbülten sóhajtottam fel,de nem volt vége. Andy azonnal vissza jött hozzám és félig mérgesen, félig szomorúan nézett rám.
-Annyiszor kértelek- suttogta vészjóslóan.
-Hagyjál, jó?- néztem rá.
-De miért nem tudtad egyszer legalább megtenni amit kérek?-nézett rám lángoló szemekkel.
-És te miért nem tudod?- vágtam vissza.
-Ez nem rólam szól...
-Ez nem rólad szól? NEM? Pedig rohadtul, Andrew! Ez is rólad szól, meg minden egyéb is... MINDEN, érted?!
-Ja persze! El is felejtettem, hogy szerelmes vagy belém!- mondta gúnyosan, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe.
-Menj innen- suttogtam zokogva. Döbbenten állt előttem, csak nézett engem, majd közelebb lépett és a kezei közé fogta az arcom.
-Annyira sajnálom -mondta, miközben a cseppeket törölte le rólam. Végig simította az arcom többször is, majd beletúrt a hajamba és lassan közeledett felém. A szívem szinte leállt, amikor ajkait az enyémeknek nyomta, és nyelve utat tört magának. Lassan végig döntött a kanapén és fölém helyezkedett, miközben egymás ajkait kóstolgattuk. Nem bírtam felfogni azt ami történt, csak hagytam, hogy kezei végig szántsanak a testemen, majd megállapodjanak az arcomon, amitől egy pillanatra eltolta magát és zavart, lángoló tekintettel bámult az én szemeimbe.
-Már nem vagy a húgom- lehelte a számba, majd újra megcsókolt, mindent akarván, vágyakozón, szeretettel. Éreztem valami forrót az arcomra hullani, kinyitottam a a szemem és könnyektől nedves arcát pillantottam meg.-Borzasztóan megijedtem, amikor összeestél, Ame én szeretlek téged, de...
-De mi?-kérdeztem én is nedves szemekkel.
-A testvérem vagy- mondta komoly arccal, én pedig csak lefagyva feküdtem alatta.
-Mióta tudod?-kérdeztem, ő pedig lehunyta a szemét.
-Régóta.
-Mióta, Andy?-kérdeztem erőteljesebben, miközben éreztem, hogy rám is készül rám törni a sírás.
-3 éve, amikor 18 lettem a szüleim elmondták, hogy anyámnak a régi házasságából származom és elkezdtem kutatni...amikor megtaláltam az apámat kiderült, hogy te vagy a lánya... nem mondtam el neki, hogy létezem, mert anyám azt mondta, hogy nem akart engem látni és mivel barátok voltunk inkább hagytam a helyzetet úgy ahogy volt...aztán megszerettelek...úgy...Tudtam, hogy nem szabadna, ezért próbáltalak máshogy szeretni- mondta, miközben ajkai csak egy centire voltak az enyémtől. Karjaim a nyakán voltak, egyszerűen elhagyta őket az erő. Mindketten sírtunk, szótlanul figyeltük egymás csillogó szemét és némán vágyakoztunk arra, amit nem lehet. Lassan átölelt, a karjaiba vont és szorosan magához húzott, miközben arcát a hajamba fúrta.
-Nem érdekel- zokogtam a vállába, hallottam a csöndes kínlódását a nagy csend közepette.-Nem érdekel..
-Szeretlek- nyögte halkan a fülembe.
-Én is szeretlek- feleltem és újra belenéztem azokba a gyönyörű kék szemekbe, amely még mindig meggyötört könnyektől csillogott. Gyengéden újra egymás ajkára tapadtunk és kiélveztük azt ami számunkra tilos.

4. rész:Veszekedések

Sok sírás, álmatlanság, érdektelenség, rosszullét környékezte a napjaimat. Belül éreztem az ürességet amit az ő hiánya okozott. Nem hívott, én pedig nem voltam képes felhívni őt. Nem ettem, nem beszéltem senkivel, nem akartam élni és nagyon rosszul éreztem magam. 5 nap telt el azóta, hogy egyedül hagyott, ismét a tv-t bámultam teljesen közömbösen, amikor valaki csöngetett. Nem érdekelt, nem akartam senkivel sem beszélni.

-Ame! Itthon vagy?- ordította egy ismerős hang. 

-Andy?-suttogtam magam elé és feltápászkodtam. Újabb csengetések következtek, én pedig belenéztem a tükörbe..Régóta szétfolyt smink, kócos haj, rövid nadrág, bő póló...szóval borzalmas. Kiballagtam az ajtóhoz és dobogó szívvel kinyitottam. Egy eléggé feldúlt személy állt előttem, aki amint kinyílt az ajtó, mintha kissé megkönnyebült volna.

-Szia- mondta miközben engem fürkészett.

-Szia- mondtam mélyen szemébe nézve. Hirtelen a nyakamba vetette magát, amitől ismét rám tört a sírás.

-Sajnálom- suttogta, miközben magához szorított.-Annyira sajnálom- fojtatta, de én nem bírtam megszólalni. Beljebb mentünk, becsapta maga után az ajtót és felém lépett és újra átölelt. Az üresség eltűnt, de szívem még mindig borzalmasan fájt.

-Ne sírj- motyogta a fülembe.

-Egyedül hagytál- mondtam, mire kissé eltolt magától.

-Megbántam... csak túl sok volt nekem...tudom, hogy ez csak kifogás, de te nekem olyan mintha a kishugom lennél és féltem, hogy megváltozna minden...

-Értem... Andy én nem várom el, hogy ezek után velem akár beszélni is akarj.

-Hiányzol- mondta teljes komolysággal.-És a barátok nem hagyják egyedül a másikat. Hülye voltam- fejezte be, mire én vetettem a nyakába magam.-És sajnálom, hogy elfelejtettem a 7 éves évfordulónk.

-Semmi baj- suttogtam könnyeim közé.

*2 hónap elteltével*

Mondhatnám, hogy minden rendbe jött Andyvel, de legkevésbé sem, sőt a helyzet borzalmassá változott. Nem fogatta el a helyzetet, akárhogy is igyekezett, sőt Juliet ellenem uszította, amit megértek, mert nem lehet kellemes elviselni, hogy a pasid legjobb barátja bele van esve a pasidba, de borzasztóan rosszul esett, mert ismert engem és tudja, hogy nem tennék, olyat amivel megbántanám őt. Úgyhogy nagyon keveset találkoztam Andyvel, de akkor is sokkal visszafogottabb volt ő is meg én is és nem voltunk olyan felelőtlenül boldogok, mint ezelőtt, így a barátságunk átment ismerettségbe. Gyakran csak ültünk egymás előtt és nem tudtuk mit mondjunk egymásnak, pedig ilyen még sosem volt. 

Már vagy 2 hete nem találkoztunk, egy óriási veszekedés után, amiből természetesen én jöttem ki rosszul, így újra a szobámban ültem és sírtam, szédültem. Nem ettem túl sokat az elmúlt hetekben így 14 kilóval kevesebb lettem, amiről szívesen leszoktam volna, de ha ettem az gyakran visszajött egy kevésbé jó módon. Megcsörrent a telefonom, fel is kaptam.

-Halló?-szóltam bele.

-Szia, Ame! Beszélnünk kell- mondta Andy komoran.

-Beszéljünk- motyogtam.

-Itt vagyok lent, a ház előtt- jelentette be, én pedig felkaptam a cipőm és kirohantam.

-Szia-köszöntem az elég komor képű énekesnek. Ő végig nézett rajtam és összehúzta a szemöldökét.

-Hány kiló vagy?

-Nem illik ilyet egy lánytól kérdezni- motyogtam magam elé.

-Megtennéd, hogy legalább eszel egy kicsit?- morgott.

-Bocs, de nem igazán van étvágyam- vágtam oda ingerülten, pedig nem tudom mi idegesített fel ennyire.

-Nem ezért jöttem- mondta.

-Akkor miért?- sóhajtottam fel.

-Ez...már nem megy- szólt halkan, én pedig kővé dermedtem.

-Már ... nem akarsz többé..?!

-Nem.

-Értem- mondtam halkan és éreztem, hogy szédülök, eluralkodott rajtam egy fajta pánik.

-Sajnálom- hallottam hangját. Mindig ezt mondja...mindig, mindenre. Egyre homályosabb lett a kép.-Minden rendben?

-Nem, semmi sincs rendben- feleltem, majd minden elsötétült csak egy üvöltés hatolt be a tudatomba, majd megszűnt minden.

3. rész: Napló

Kényelmetlenül keltem, valami erősen nyomta a hasam. Kipattantak a szemeim és rájöttem, hogy Andy hasán fekszem és a dolog ami olyan nagyon nyomta a hasam az nem más, mint a százezer öv, ami egymáson kipúposodik.Nyöszörögve emelkedtem fel róla,  miközben ügyeltem arra, hogy ne ébredjen fel, majd éreztem ahogy lecsúszik egy takaró a hátamról. Leszálltam a kanapéról, majd betakartam az énekest és indultam volna a konyhába, amikor hirtelen egy kéz fonódott körbe a lábamon.
-Te fent vagy?-fordultam vissza. Andy vigyorgó képe jelent meg előttem, ahogy szétaludt sminkben és hajjal néz rám.
-Felkeltettél, ahogy leszálltál rólam- magyarázta, mikor már elengedett.
-És hagytad, hogy azt higgyem alszol- fontam össze karjaimat.
-Ja- vigyorgott még mindig, mint valami tök, majd felkelt és mellém sétált.  Átölelt és egy puszit nyomott a hajamba.-Mindig duzzogsz- mondta miközben elindult a konyhába.
-Megadod rá az okot- feleltem, mikor utána mentem. Éreztem ahogy egy 32 fogas vigyort ereszt meg, büszke volt magára a kis áruló!
-Mit kérsz reggelire?-kérdezte hátrafordulva, felvont szemöldökkel.
-Amit csinálsz- vontam vállat, mire mosolyogva visszafordult és neki állt a kaja készítésnek. Reggeliztünk, majd elkészítettük a hajunkat, sminkünket, aztán Andy hazavitt. Amint kiléptünk a kocsiból,közölte, hogy feljön hozzám. Felszaladtunk a lépcsőn, be a lakásomba, ahol csak leültünk a kanapéra és beszélgettünk. Egy idő után behoztam a laptop-ot és internetezni kezdtem, amíg Andy a TV-t bámulta nagy gőzerőkkel. Dél környékén elhatároztuk, hogy rendelünk valamit, így hát nem sokkal később már egy hatalmas pizzát falatoztunk. Rápillantottam a zenészre, amikor végeztem a második szelettel és kitört belőlem a röhögés. Ő nagy szemekkel bámult rám.
-Veled meg mi a fene történt?- kérdezte, de én csak a hasamat fogtam a röhögéstől. Nem bírtam válaszolni, összegörnyedve dőltem az asztal felé, ő pedig csak nézett engem. Amint lenyugodtam, letöröltem a könnyeimet Andyhez léptem és a kezembe vettem a szalvétát és letöröltem a homlokán lévő ketchup foltot.
-Ez, hogy került oda?- nyújtottam felé a ketchup-os szalvétát. Ő csak elnevette magát és elvette.
-Komolyan ez volt olyan vicces?
-Rajtad állandóan nevetek, ez még fel is dobta a dolgot- vigyorogtam rá, majd vissza ültem.
-Gonosz vagy- mondta duzzogva.
-Ismersz- vontam vállat.- Amúgy kapsz tőlem valamit, ha már itt tartunk- mosolyogtam. Ő csak furcsán bámult rám, nekem pedig lehanyatlott a mosolyom.
-Elfelejtetted, igaz?-néztem döbbent arcát.- Június 16... pont ma ismerlek téged 7 éve...
-Basszus- mondta, miközben fejbe verte magát.- Bocsáss meg- nézett rám nagy boci szemekkel.
-Jó mindegy- legyintettem- De attól még én oda adom- vigyorogtam rá. Elmosolyodott, én pedig felpattantam és odahoztam az ajándékát. Egy Batman-es övet kapott, amit nevetve, azonnal fel is vett.
-Még mindig emlékszem a göndör fürtjeidre, amit elterít a csokoládé öntet
-Ne nevess, tehetek arról, hogy mindig is imádtam az édességet?- röhögött.
-Már akkor tudtam, hogy mi jóban leszünk- mosolyogtam, ő pedig felállt és elvette a tányérokat. Bedobta a mosogatógépbe, majd odajött hozzám és egy lassú puszit nyomott a homlokomra...vagy talán csak azért éreztem lassúnak, mert a szívem közben borzalmasan gyorsan dobogott. Csak figyeltem ahogy besétál az előszobába és elkezdi felvenni a cipőjét, s közben azon gondolkoztam, hogy vajon mi lenne, ha egyszer tényleg úgy érezne irántam, ahogy én iránta.
-Na jössz már, csigusz?- vonta fel a szemöldökét, én pedig ábrándozásaimból kiszabadulva szaladtam öltözni. A próbaterembe mentünk, mert ma próbájuk volt és még aznap megbeszéltük, hogy ma velük tartok, meghallgatni őket. Odaérve kiléptünk a kocsiból, Andy kiemelt egy csomagot és besétáltunk a többiekhez.
-Csajszi- ugrott a nyakamba Juliet, Andy hosszú, szőke hajú, orrpiercinges barátnője.
-Szia Juliet-nevettem el magam.- Miújság van?
-Ma van az egy éves évfordulónk -mosolygott, én pedig ledermedtem. Andy mellettem állt eddig, most egy csókot nyomott barátnője szájára.
-Boldog évfordulót drágám- suttogta csókukba , miközben kezei Juliet köré fonódtak. Én csak úgy álltam ott mint valami 3. kerék aki semmiképp nem illik a képbe. Átadta a kis csomagot a barátnőjének, akik egy cuppanós puszit nyomott Andy arcára, majd megnézte az ajándékát. Felcsillant a szeme és felvette a gyönyörű karkötőt és maga elé emelte a csodálatos pólót. Elszomorodtam, hisz a mi évfordulónk is ma van, de arra nem emlékezett, pedig mi 7 éve ismerjük egymást.
-Én ...khm... inkább bemegyek- krákogtam egy műmosollyal a képemen és berontottam.
-Szia Ashley- sóhajtottam a basszerosnak akik az egyik babzsák fotelban ücsörgött gitárjával a kezében.
-Cső csajszi- mondta, szemét a gitárján tartva. Egy pillanatig még rajta tartottam a szemem, majd tovább léptem a többiekhez, akik elmélyülve beszélgettek az asztalon.
-Sziasztok- mosolyogtam kissé talán furcsán rájuk.
-Szia- mosolyogtak vissza, majd fojtatták a beszélgetést.
-Ashley-nek mi a baja?-kérdeztem hirtelen, mire mindenki rám nézett.
-Tegnap az egyik szőke nem feküdt le vele- vigyorgott CC, és belekortyolt italába. A többiek neki álltak nevetni, majd fojtatták előző témájukat, én pedig az ég felé emeltem a tekintetem, majd elindultam a mosdó felé. Még láttam, ahogy Andy-ék egy csókcsatában tartottak, amikor beléptem. Beálltam a tükör elé, megmarkoltam a mosdókagyló szélét és csak bámultam magamat a tükörben. Fekete hajam tökéletesen egyenes omlott a vállamra, a szememet fekete smink emelte ki, és még is, Juliet mellett szürke kisegérnek tűntem. Elgondolkodtam magamon és felnevettem kínomban.
-Hát persze- suttogtam gombóccal a torkomban.- Minek is kéne egy ilyen lány Andy-nek, ha van olyan, mint Juliet?- fejeztem be, majd megérintettem a tükörképem. "Miért nem lehetek neki elég jó?"-gondoltam, majd kitört belőlem a sírás. Csak szép halkan, arcom nem rándult, miközben a fekete cseppek végigfolytak az arcomon. Szívem borzalmasan fájt, én pedig már alig bírtam rejteni, már évek óta csak figyeltem ahogy Andy boldog a sok barátnőjével, én pedig sosem voltam igazán az, csak amikor vele kettesben lehettem. Zokogni kezdtem, néhány hang kiszaladt a torkomon és a falig hátráltam, majd lecsúsztam a sarokba, s a lábamra hajtottam a fejem. Nem tudom meddig ültem ott, de egyszer csak kicsapódott az ajtó és belépett a szőkeség.
-ITT VAN, MEGTALÁLTAM- ordította, majd hozzám lépett.- Mi baj csajszi?- kérdezte, miközben átölelt.
-Semmi -motyogtam és letöröltem az arcom. Belépett a képbe Andy, aki először csak nézett a az ajtóból, majd mellém futott.
-Mi a baj, Ame?-kérdezte lágyan.
-Semmi, tényleg, megvagyok- szavaltam tovább, de nem néztem egyikük szemébe sem.
-Kérlek mondd el- fordította a fejemet felé.
-Nem érzem jól magam, szerintem haza megyek- mondta egy kis habozás utána, majd felpattantam és ott hagytam a döbbent Andyt és Juliet-et. Hallottam ahogy utánam fut valaki és megérinti a kezem.
-Legalább azt hagyd, hogy haza vigyelek- mondta Andy, én pedig bólintottam. Csendben hajtottunk vissza a kocsival, majd felkísért a lakásomba.
-Vissza kéne menned, próbálni- mondtam halkan, amikor bejött velem a szobámba. Tudtam, hogy nem fog békén hagyni.
-Először mondd el mi van, Ame- mondta. Nem feleltem, ő pedig leült mellém az ágyra.
-Tényleg semmi -mosolyogtam rá, azzal a tipikus lágy mosollyal amit az ember csak akkor ereszt meg ha rosszul érzi magát.
-Na... légyszi- mosolygott. Elnevettem magam, mert ilyenkor nagyon aranyos.
-Nem szeretném- néztem a kék szemébe, mire egy percig komolyan nézett rám
-Akkor más módszerhez folyamodom- mondta és elkezdett csikizni. Percekig kínzott, de ezt már nem azért csinálta, hogy elmondjam, hanem hogy jobb legyen a kedvem. Igazából tényleg összejött neki, sokkal jobban éreztem magam, amíg be nem vertem a fejemet valamibe. Lassan elő vettem a tárgyat, ami a fekete naplóm volt, de aztán Andy egy gyors mozdulattal kitépte a kezemből.
-NE- ordítottam, miközben a hátára vetettem magam. Ő csak nevetve visszalökött az ágyra és kinyitotta a kis könyvecskét és olvasni kezdte.
-Szerda délután: Vége a sulinak! Teljes mértékben, most már végre pihenhetek egy kicsit és nem kell hallgatnom a folyamatos agyfosásokat odabentről...Ez nem olyan érdekes, haladjunk tovább...
-Andy kérlek add vissza- kapálóztam körülötte, de ő csak lapozgatott.
-Áhh itt egy szívecske... hmm... Na szóval. Ma is eljött és ma is ugyanúgy tökéletes volt. Mindig fel tud dobni, elég ha rám mosolyog és a szemembe néz, azokkal a gyönyörű kék szemivel...
-ANDY ADD IDE- visítottam. Ő többé nem szólt, csak maga mellett lefogva olvasta összehúzott tekintettel a naplóm, majd tágra nyílt szemekkel bámult rám, én pedig elsírtam magam.
-Ó, jézusom- suttogta, miközben én levetettem magam az ágyamra.
-Kértelek, hogy add vissza- bőgtem, ő pedig mellém guggolt.
-Én...Ame...Tudod, hogy ...te a legjobb barátom vagy -nyögte.
-Igen, tudom Andy, én...
-Ráadásul 17 éves vagy, olyan vagy, mintha a húgom lennél!
-Tudom, Andy, én nem is akartam, hogy tudj erről...Én csak..
-Te csak, mi? Ezért sírtál, igaz? Ame... én így már...
-Nem akarsz többé velem lenni, igaz?- mondtam miközben lehajtottam a fejem.
-Én csak nem szeretném ha...Nem szeretném, ha így gondolnál rám...ez nekem sok.
-Értem- motyogtam.- Sajnálom.
-Ne, kérlek, ne tedd ezt... nem tehetsz róla... egyszerűen...
-Tudom, Andy... Ha menni akarsz, akkor menj. Sosem erőltettem rád magam és ezután sem fogom- mondtam szorosra zárt szemekkel, ő pedig nem mukkant, csak 1 perc után megérintette a vállam és elment, belőlem pedig újra kitört a zokogás...

2. rész: A rémkastély

A sötét épület belsejében sem volt világosabb, rólam pedig köztudott, hogy félek a sötétben
-Andy nem biztos, hogy én ezt akarom- suttogtam, de nem jött válasz.-Andy? Itt vagy? Velem te ne szórakozz- kiabáltam egy kis sokk hatása alatt. Hirtelen felgyulladt pár vörös lámpa a fal szélén, éppenhogy láthatóvá téve a kastély falain lévő szobrokat. Úgy éreztem magamat, mint valami rossz horror film főszereplője, aki mindjárt vinnyogó rohamot kap. Kinyírlak Biersack-gondoltam, majd előreléptem egyet a vörös fénnyel beborított úton, miközben próbáltam magam azon tartani, hogy semmi esetben ne ájuljak el. Remegő lábaimmal lépkedtem előre és vártam a rémtettet ami elkövetkezik a következő pár percben amíg itt vagyok. Hirtelen egy hang ütötte meg a fülem, így megfordultam és a sötét folyosót találtam magam mögött, majd visszakaptam a tekintetem és próbáltam kizárni a furcsa hangokat, amik körülöttem szelték a levegőt. Valami végigsimította a vállamat, amibe beleremegtem, majd félősen arra pillantottam és majdnem kiugrott a szívem félelmemben. Egy sötét alak állt mellettem, hosszú, arcba lógó fekete, kócos hajjal, koszos lepedővel betakarva, keze oszladozott és éppen felém nyúlt. Sikítottam volna, de hang se jött ki a torkomon, így csak hátrálni kezdem, amíg a falnak nem ütköztem. Érezni kezdtem, ahogy egy hideg, nyálkás folyadék folyik végig a hátamon, az ijesztő lény pedig egyre közeledett felém. Mozdulni sem bírtam, csak megfogtam a nyálkás vackot és ráhajítottam a zombiszerű lényre, de annak meg sem kottyant. Nagy nehezen erőt vettem magamon és futni kezdtem előre, amíg el nem hagytam az ijesztő lényt a látóteremből, majd megálltam és halkan átokba foglaltam Andy Biersack nevét. Reszkető végtagokkal lépkedtem tovább, csak az hajtott, hogy valaki ma még rosszabbat fog átélni, amint megtalálom. Elérkeztem a folyosó végére, ahol egy ajtó választott el a további borzalmaktól, Biersack pedig még mindig sehol...a betoji áruló! Eggyel több ok, hogy kinyírjam a kis életkét. Megérintettem a kilincset és mindenféle rémségre számítva körbenéztem, majd kissé nyugodtabban lépkedtem át a színe, mégis vérfagyasztó másik szobába... talán csak azért találtam ijesztőnek a pici szobát, mert tudtam, hogy valami igazán ijesztő lesz ott. Egy pillanatra megálltam a színes kockákkal telített padlón, és bámultam a kb. 3 méternyire lévő kijáratot a szobából és gondolkodtam, hogy ide vajon milyen csapdákat állított a tervező. Mellesleg, őt sem felejtem el kinyírni. Milyen elborult agy tervez ilyet? Tettem egy lépést előre, mire visító kacaj hallatszott mögülem, mire megpördültem és egy felirattal találtam magam szemben: "Találd meg a kulcsot, különben téged találnak meg a szögek" írta a a villogó felirat az ajtón én pedig rémülten próbáltam kitalálni miféle szögekről szól, aztán egy kísérteties gépindulást jelző kattanás hallatszott fentről, mikor rájöttem: a tető fog összenyomni. Felemeltem a fejem, jobban szemügyre véve a tetőt, ami lassan ereszkedett felém, éles tüskéit villogtatva, mintha bizony már tudnák, hogy nem találom meg a kulcsot. Hisztirohamommal párhuzamosan kezdtem el kapkodva körülnézni a kulcs iránt, majd az ajtóhoz szaladt és rángatni kezdtem. Mivel nem igazán hatott így megfigyeltem milyen kulcs kell bele és az üres szobában, a földön kúszva kerestem az átkozott vasdarabot. A plafon egyre közelebb érkezett én meg nyüszítve ültem bele a sarokba, amikor hirtelen megállt és visszahúzódott, az ajtó pedig kinyílt. Eszembe is jutott, hogy ez csak egy emberek által készített szórakoztatóipari helység, amit véletlenül sem emberek megölésére alkalmaznak, nem is értem, hogy lehettem ilyen buta, hogy azt hittem megfog ölni a plafon. Kikászálódtam az ülőhelyemről és a dühtől forrva léptem át a következő sötétségbe. Amint átléptem a küszöböt újra a vakság vette át felettem a hatalmat és csak az érzékeimre támaszkodhattam. Tapogatózva indultam el a semmiben, miközben huhogó hangokat észleltem magam körül és mordulásokat. Egyik pillanatban valami folyékony anyag került a hátamra én pedig undorodva szagoltam meg a zölden világító anyagot. Nehezen mentem előre, minden pillanatban azt lestem, hogy vajon mi a következő csapda, amikor apró fényes szemeket pillantottam meg a távolban. Azonnal megtorpantam és hunyorogva figyeltem az apró jelenséget, mint valami csodát, amit nem vár az ember, majd erőt vettem magamon és elindultam felé, majd felugrottam, mert valami végig csúszott a bokámon, mint valami óriáskígyó, aztán arra lettem figyelmes, hogy valami mászik a vállamon, így egy óriási pókot vertem le magamról karatemozdulatokkal, ami halk kis puffanással ért földet. Valószínű, hogy műpók volt, de én még az érzésétől is irtózom, hogy kis lábacskák sorozatban másszanak rajtam végig, így érthető pánikrohamot kaptam, mikor érzékeltem őket. Haladtam tovább miközben a padló fájdalmas nyikorgásai törték meg a csendet, meg egy halk, morgó szuszogás, amit próbáltam nem észrevenni. Oldalra kaptam a fejem és a szívem gyorsabban vert mert egy ijesztő régi bohócszobor nézett vissza rám, kissé megvilágítva. Tovább sétáltam és már meg sem kottyant az ijesztően eredetinek tűnő világítószemű csontváz, ami halkan, vérfagyasztóan nevetett miközben kezeit nyújtogatta az arra elhaladó felé. Elértem a terem végét, ezzel neki álltam keresni egy kilincset, amit egy pár perces keresgélés után meg is találtam, majd beléptem rajta. A szoba fényes volt, teli volt pakolva tükrökkel, mindegyik másmilyen volt. Nyugodt lélekkel indultam be a tükörvilágba, hogy kikerülhessek onnan, amikor egy apró pillantással érzékeltem valami nem odaillőt. Visszafordultam, hogy jobban megszemlélhessen a dolgot, mert majd kiugrott a szívem a nagy félelemben és egy szellemmel találtam magam szemben-vagyis amint közelebbről megnéztem rájöttem, hogy valaki egy matricát ragasztott a tükörre, de az elején iszonyat félelmetesnek nézett ki. Csak lépkedtem a tükrök között,még találkoztam a matrica társaival, de ezenkívül szerencsére nem történt semmi hátborzongató. Magabiztosan száguldoztam a labirintusban, amikor megpillantottam Andyt az egyik tükörben. Döbbentem figyeltem vigyorgó tekintetét, aztán egy határozott mozdulattal keresni kezdtem az eredeti helyét, de mindenhol csak tükörAndrew-k fogadtak engem, ami határozottan idegesített. Biztos voltam benne, hogy előlem menekül, mert számíthat arra, hogy ezen a nap kettőnk közül meghal valaki és az nem én leszek. Tettem egy kerülőt, hogy karmaimban tarthassam az álszent majmot, így a szerencsétlen belém futott és mindketten a földön kötöttünk ki.
-Ha! Megvagy- suttogtam diadalmasan, mert, hogy bár pihesúlyú volt az énekes, mégis az én testemet eléggé elnyomta. Az vigyorogva bámult rám fentről, majd felsegített.
-Mindjárt vége -mondta majd elindult, várta  hogy utána menjek. Bennem forrt a düh, mert belerángatott egy ilyen dologba ezért egy harcias vadmacskává változva rávetettem magam és ütni kezdtem a fejét.
-MENJ A FRANC-BA BIER-SACK!- üvöltöttem miközben minden egyes szótagnál fejbe kólintottam.
-Hé- nyávogta és próbált lerázni magáról, ami egy 5 perces próbálkozás után össze is jött neki.-Nyugi van-lihegte.- Ennyire nem volt durva.
-Mi?-kérdeztem fáradtan.-Ott voltál?-döbbentem le.
-Persze, előtted jöttem te vérszomjas vadállat-közölte nevetve, mire erőltetetten felnevettem.
-És a kisszobában? A kulcskeresősnél? Nem láttalak.
-Persze, mert addigra én már itt voltam.
-És nem féltél?
-Nem, én már voltam itt -vigyorgott eszeveszetten, ezt látva pedig nekem is nevetnem kellett.
-Megvárhattál volna- keltem fel, csúnyán nézve rá.
-Legközelebb megteszem-felelte nyöszörögve.-Fáj amit utána kapok.
-Megérdemelted-segítettem fel, majd együtt kimásztunk a tükörteremből, s ezzel a kastély ijesztő részéből is. A továbbiakban a foteleket próbálgattuk, mint valami két óvodás kölyök, mivel azok ugráltak, pörögtek, mozogtak össze-vissza, mi pedig a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Én viszont még nem végeztem vele, még vissza akartam neki vágni ezért. Majd egyszer, egy nap visszakapja, de most nem, túl szép a pillanat.
Este mindenféle dodzsem, ikarus és hullámvasút után beültünk a kocsijába és hazafelé tartottunk.
-Ömm...Andy, én nem erre lakom-vetettem fel, mire nyugodtan közölte a tényt miszerint ma nála alszom.
-Aha értem és erről mikor akartál tájékoztatni? Mellesleg ruhám sincs -pislogtam nagyokat.
-Késő van én pedig nem megyek a világ másik végébe meg vissza kaja nélkül- nevetett.- Ruhát majd adok.
-Éhenkórász-mosolyogtam, mire rám nézett egy édes mosollyal, majd megállt. Bekóvályogtunk a házába, ami egy hatalmas üvegfalú nagyszobával rendelkezik és ő azonnal nekiállt valami ételt készíteni, én pedig beültem a tv elé. Megvacsoráztunk (persze a tv-t bámulva), majd csinált popcorn-t és beraktunk egy vígjátékot. Magunkra terített két lepedőt és élvezettel bámulta a képernyőt, én pedig őt. Hullafáradt voltam a sok félelemtől, így a vállának dőltem és kényelmesen elaludtam...szerintem nem vette észre.

E/3
A lány sokáig figyelte rezzenéstelenül az énekes élettel teli arcát, majd egy nagy ásítást követően neki döntötte a fejét a vállának, majd mosolyogva lehunyta szemeit. A srác elmosolyodott, amint meghallotta Ame egyenletes szuszogását, majd rávetette tekintetét. Szíve megdobbant a lányt látván, amint az mosolyogva alszik, így  lassan belehajtotta az ölébe annak fejét és egy puszit nyomott az arcára.
-Jó éjt kicsi Ame- suttogta a fülébe, majd tovább nézte a műsort.

1. rész: A vidámpark

Késő este van és én már megint az ágyamon elterülve várom a hívását amit ismét megígért. Túl sokat ígér nekem, de túl sokat nem tart be-gondoltam.
-A kuirva anyád Biersack- suttogtam a telefonomnak, miközben egy párnát nyomtam az arcomba.

Fények, meleg és egy jól ismert illat, majd egy puha kéz ami végig simítja az arcom.
-Te meg mi a francot keresel itt?-kérdeztem csukott szemmel, elég nyűgösen, mire felkacagott...a kis áruló!
-Meg volt beszélve a vidámpark, tudod- felelte.-Mellesleg neked is jó reggelt.
-Tegnap egész éjjel vártam a hívásod-nyöszörögtem fáradtan.-Megígérted.
-Bocsáss meg -nyomott egy puszit az arcomra, aztán hirtelen felültetett maga mellé.
-Persze én mindent bocsássak meg, igaz? Egyszer betarthatnád az igéreteidet Andy -pattantam fel, majd besiettem a fürdőszobámba. Ő jött utánam és az ajtóból figyelt, miközben indulatosan mostam a fogaim.
-Kitöröd a fogaidat- nevetett, mire szúrósan pillantottam rá és elhallgatott.-Komolyan kihagynád a vidámparkot egy ilyen dolog miatt?-kérdezte, aztán egy féloldalas mosolyt dobott felém. Hiába is áltattam volna, ő is tudta, hogy nem tudok rá haragudni, így csak visszamosolyogtam.
-Dehogy hagyom ki, viszont te jössz nekem valamivel- kacsintottam, mire közelebb lépett.
-Mivel is?-vetette fel a kérdést, én pedig csak álltam a kezemben egy fogkefével, döbbentem néztem vigyorgó arcát.
-Mire gondolsz?- mondtam kiszáradt torokkal. Magamnak se vallottam volna be, de én többet éreztem barátságnál iránta, és legbelül vártam, hogy közelebb lépjen és ajkaink összeforrjanak.
-Majd meglátod- nevetett örömittasan, mint aki most nyerte meg az olimpiát.
-Ez nem ér-dünnyögtem felé, mire ő kisétált néhány röhögő hang kíséretében én pedig befejeztem a készülődést.
-Ame! Jól nézel ki- nézett rajtam végig, mikor kiléptem a fekete csőnadrágomban, aminek az oldalán láncok lógtak és a mélyen kivágott hónaljú pólómban.
-Poénkodj máskor-pirultam, mire közelebb jött és elkezdett kifele rángatni az ajtón.
-Nem poénkodtam- vetette rám tekintetét, miközben lefele száguldottunk a lépcsőn.
-Aha, persze...de lassíts már, mi ez a nagy rohanás?
-Tényleg nem poénkodtam-állt meg a szemembe fúrva a kék tekintetét, majd újra elindult, mint akit hajt a tatár.- És azért rohanok, mert ha nem teszem akkor csiga tempóban haladunk és nem érünk oda.
-Értem, de azért még ne hagyj itt-mosolyodtam el, mire visszarohant, kezébe kapott és velem együtt futott le a kocsihoz. Nevetve rakott be a kocsijába,majd ő is bepattant mellém és elindította a motort.
-Te nem vagy észnél- vigyorogtam kisfiús arcába, amíg ő édesen és büszkén mosolygott maga elé.
-Tudom-közölte, majd elindultunk.
30 perc alatt odaértünk a vidámparkhoz, ahol izgatottság vette át a hatalmat felettem...Ez a hely mindig a kedvenceim között volt. Vagy újabb fél órát álltunk sorba a jegyekért, majd ugrándozva léptünk be.
-Na és hova menjünk először?- vágtam mohó fejet, mire elnevette magát.
-Tök mindegy- mondta, majd engedte hogy magam után vonszoljam. Első megállónkat kinézetünk alapján választottam, hisz mit csináljon két sötét lovag először a vidámparkban? Persze, hogy a körhintán kötöttünk ki, miközben a gyerekek félve bújtak oda szüleikhez, amint 2 óriás gyermeklelkű szörnyeteg röhögi ki a belét két szivárványpóni hátán. Ezek után nevetve hagytuk el a helyszínt pár nem túl kedves szülő kérésére, akik valószínűleg Andy-től próbálták megvédeni a gyerekeiket, mert az a feketefátylasmennyasszony elkezdett engem csikizni, amitől kisebb rángógörcsöt kaptam.
-Kérsz egy vattacukrot?-kérdezte vigyorogva.
-Naná-vágtam rá, majd odaszállingóztunk a fal mellett kiállított vattacukros kocsihoz.
-Milyet?-nézett rám.-Megint eper igaz?
-Talált-bólógattam, melynek az lett a következmény, hogy megsimogatta a fejem, mint valami kiskutyának. Az elkészült finomságot egy-kettőre elpusztítottuk, mivel úgy érzékelte, hogy egyedl nem fogom tudni megenni, ezért ő maga is beleevett. Volt időm gondolkozni, mert evés közben még én sem beszélek, bár nagyon szeretnék.
-És mi a meglepi?-kérdeztem az utolsó epres adag lenyelése után.
-Kíváncsi vagy.
-Az vagyok, szóval?
-Jajj, te. Most akarod?-vigyorgott. Persze, hogy elöntött a forróság, ezért csak vigyorogva bólogattam, ő pedig megfogta a csuklóm és maga után húzott.
-Hova megyünk?-érdeklődtem, de ő nem szólt. Végén megérkeztünk egy óriási rémkastély elé.
-Most bemegyünk-jelentette ki, viszont én csak álltam földbe gyökerezett lábakkal, erre persze felnevetett és betolt az épületbe...