2.:Szökés

-Kérlek gyere el holnap- üvöltötte utánam, de én csak zavartam futottam előre.Berontottam és nyugodtságot erőltettem magamra beléptem a nappaliba, vagyis abba a romhalmazba amit mi nappalinak neveztünk. A TV benyomva, csak halkan zúgott, halk csacsogás hallatszódott ki belőle, amíg én beléptem a szobába.
-Elkéstél- mordult fel Zen. Amióta Andy berángatott a kórházba, azóta nagyon szigorú velem és gyakran bántott.
-Bocsáss meg- nyögtem és levettem a cipőm. Csak halottam ahogy felkel és elindul felém.
-Már azt hittem megint becipeltetted magad egy csávókával a kórházba- célzott a múltkori dologra. Halkan beszélt, közel a fülemhez, megremegtem.
-Ne-em- gügyögtem. Felnevetett, majd megragadott a kezemnél fogva. Olyan erősen szorította, hogy fájt, de nem szólaltam. Magához húzott, éreztem a belőle áradó büdös alkohol szagot. ERősen neki támadt ajkaimnak, hányinger tört rám, kavargott a gyomrom.
*Másnap este*
Félve jártam az utcákat. Nem kellett volna eljönnöm, magam sem értettem miért tettem, talán csak azért, mert ő volt az egyetlen ember aki kedvesen bánt velem. Észre vettem egy alakot a messziségben, később kiderült, hogy ő volt az. Boldog voltam, hogy újra láthatom. Elmosolyodott, majd magához ölelt. Furcsa volt, mert kedvesen, lágyan ölelt magához, ahogy még senki sem.
-Szia- mondta miután elengedett. Szemében aggódást láttam.- Jól vagy?- kérdezte.- Örülök, hogy eljöttél.
-Andy, én...jól vagyok- törődtem bele. Zavartan álldogáltam mellette.
-Volt valami tegnap?- fürkészett, én pedig megborzongtam.
-Semmi- suttogtam szédülten, így megszorította a kezemet, majd magam mellé húzott és sétálni kezdtünk.-Haza kell mennem- nyögtem ki egy kiadós 10 perces sétálás után. A lámpák alig világították meg az arcát.
-Miért akarsz te oda menni?- kérdezte halkan, nem nézett rám. Nem válaszoltam, de a válasz már bennem volt: "Drog".
-Muszáj- válaszoltam kicsivel később.
-Egyáltalán nem az- mondta nekem idegesen. Ennyiben maradtunk, erre már nem tudtam mit mondani.
*11 nappal később*
Minden este, minden kibaszott este kint voltam Andyvel a város utcáin, együtt sétáltunk az utakon, beszélgettünk. Nehéz volt, mert nem vagyok hozzászokva a beszélgetésekhez. Mint minden este, ma is kiszöktem hozzá. Belül hülyének tituláltam már magam ezerszer, de nem érdekelt, a szívemre hallgattam.
-Szia-suttogta ölelés közben.
-Szia- feleltem, élvezve az ölelést.
-Hogy vagy?- kérdezte aggódó tekintettel. Arcomat vizsgálta, melyen újabb lila folt tündökölt. Most se válaszoltam neki, csak megfogtam a kezét, mintha erőt táplálna belém vele. Összekulcsolódtak az ujjaink, napok óta ezek az ujjak árasztottak el nyugalommal.
-Válaszolnál egyszer?-kérdezte halkan, mire ránéztem.
-De ha nem tudok- mondtam, közben a szememből kicsordult egy könny csepp.
-Nyugodj meg- törölte le puha ujjaival, mikkel aztán végig simított az arcomon.
-Miért vagy ilyen kedves vele?- kérdeztem hirtelen.
-Mert megérdemled- válaszolta, látszólag őszintén. Két keze közé fogta az arcomat.
-Én semmit sem érdemlek meg- ráztam a fejem, de csak azt értem el, hogy letöröljön még egy pár cseppet. Egy lágy mosolyt intettem felé, ő pedig egy puszit nyomott a homlokomra.
-Neked csak segítség kell, meg szeretet- suttogta, miközben arca lejjebb csúszott és orrunk egymásnak ért.
-De ...nem érdemlem meg- mondtam a szememet az ajkairól a szemeire emelgetve.
-De igen- szólt, majd ajkait lágyan az enyémeknek nyomta. Nem olyan erőszakosan ahogy Zen teszi nap, mint nap, hanem kedvességgel, szeretettel. Puha ajkai szinte simogatták az enyémet, édes ízt loptak kopár napjaimba. Karjaim a vállára akaszkodtak, arcomat lassan elhúztam. Pár centire húzódtam el tőle, a levegő feszült volt körülöttünk, mintha mágneses vonzás lenne abban a pár centiben. Gyönyörű kék szemei az enyémeket pásztázták.
-Fontos vagy- mondta halkan, majd újra neki támadt a nyelvével az enyémnek. Éreztem azt a boldogságot, melyet a drogok már nem tudtak nyújtani nekem. Percekkel később együtt ringatóztunk egymás karjaiban, egy pad szélén, nyugodtság árasztott el. Megpuszilta a nyakam és bizsergés járta át a testem.
-Ne menj vissza ahhoz az állathoz, kérlek- folytatta a puszilgatást.
-Muszáj- feleltem újra. Most nem válaszolt.

Haza felé vágtattam. Borzalmasan elkéstem.Halkan lépkedtem be a konyhába, hátha nem vesz észre, de egyszer csak egy erős szorítást éreztem a vállamon. Felnyögtem fájdalmamban, amint maga felé fordított.
-Merre voltál? - morogta vészjóslón.
-Sehol -sikítottam, de egy óriásit szorított a vállamon.- Sajnálom.
-Hiába- nevetett idegekkel teli, pofán vágott. És még egyszer, meg még egyszer, de olyan erősen, hogy a földre zuhantam.- Megbánod- szólt perverz, gonosz hangon. Feltápászkodtam, berohantam a szobába és becsaptam az ajtót az orra előtt. Dühöngve verte az ajtót, de én csak lihegve futottam a hátizsákomhoz, majd beledobáltam minden ruhámat. Eldöntöttem magamban, hogy ma nem hagyom magam! Üvöltött, dörömbölt, de rá se hederítettem, csak dobogó szívvel egy hirtelen felindulásból a szekrényéhez ugrottam és kikaptam belőle a fehér porral teli zacskókat.
-Engedj be te rühes ribanc- üvöltötte, én pedig kinyitottam az ablakot és ugrottam. Meglepően gyorsan véget ért a zuhanás, a bokám borzalmasan fáj tőle, de nem érdekelt. Futni kezdtem, előre amerre csak láttam. Felhorzsoltam a tenyeremet, de nem éreztem a fájdalmat. A sokktól erőt kaptam és percekig sprinteltem, remegtem amikor kifáradva megálltam. Sírni kezdtem, zokogni, lerogytam a legközelebbi koszos, összefirkált, ezer éves padra. Nem tudtam hol vagyok, feldúltan üldögéltem a sötétben, amikor észrevettem hogy folyik a vér az arcomról. A sötét cseppek és a könnyem összekeveredett és együtt csorogtak le az arcomról.
-Mia? Te vagy az?- hallottam meg Andy hangját nem olyan messziről. Felkaptam a fejem és ott állt előttem. -Te jó ég- mondta, amint meglátta az arcom és mellém guggolt.
-Andy?-kérdeztem zavartam.-Te itt?!
-Igen, semmi baj- ölelt magához.
-Eljöttem- zokogtam a vállába, ő pedig simogatni kezdte a hátamat.
-Jól tetted- motyogta a fülembe, majd letörölte  vért az arcomról. Lassan megemelt, mert a sokktól mozogni alig bírtam, kezében vitt haza...hozzá. Bevitt a házába, lerakott a fürdőkádja szélére, kitisztította a sebet az arcomon, sőt még gyógypuszit is adott rá. Nem sírtam, sőt boldog voltam, hogy vele lehetek, nem győztem betelni az arca bámulásával.
-Gyönyörűen mosolyogsz- motyogta, miközben velem szemben feküdt. Egy csókot nyomott a szájam szélére, magunkra terítette a takarót, magához húzott. Nem tudtam beszélni, csak mosolyogtam tovább. Karjait körém fonta, megvédett attól amit a kinti világ rejtett. Nyugodtan tudtam lehunyni a szemem és belefúrni az arcom a mellkasába, mert ott volt velem.