- Add ide, de azonnal - mérgesedtem be, majd rávetettem magamat, akár egy kiéheztetett vadállat és karjába vájtam az körmeim.
- Szállj már le rólam, rühes ribanc - ordított, majd a földhöz vágott, akár egy darab rongyot és belém rúgott. Hajam tincsekben belelógott az arcomba, erősen kapaszkodtam a rozoga asztal szélébe.
- Add ide - suttogtam vészjóslóan, mire rám dobta a fehér porral teli zacskót és teljes erejéből ránehézkedett a lábamra. Mikor aztán egy hatalmas reccsenést hallott és vérfagyasztó sikolyomat, felállt és nevetve kisétált.
- Többször ezt ne merd ezt csinálni - szólt mély, cigitől elgyötört hangján,s rögtön utána becsapta az ajtót. Éreztem, hogy a kín gyorsan terjed a lábamból a testem többi részébe, de nem törődtem vele, csak kiéhezve az asztalra borítottam a zacskó tartalmát - a fehér port.
*2 nappal később*
Talán orvoshoz kellett volna mennem törött lábbal. De hát mégis hogy tehettem volna? Zen egyenest rémuralom alatt tartott engem, s ezt csak magamnak köszönhettem. Hogy miért? A drog miatt. Én, mint a hülye kislányok szokták belevágtam valami olyasmibe, amiről fogalmam sem volt, hogy jó vagy rossz. Tagadhatnám a baromságomat, de minek? Az nem kifogás, hogy szerelmes voltam.
Mert az voltam. Valamikor régen. Azóta ez már elmúlt, s csak a kínzó drog iránti vágyódás, az őrlődés, s a halál egyre közelebb érő léptei maradtak meg nekem.
Lassan vonaglottam végig az utca sötét oldalai közt, miképp törött lábbal nem lehet járni. Nekem mégis muszáj volt. A szürkés város egyáltalán nem törődött egy magamfajta lány tusájával, s a csönd ami ellepte az éjjeli világot csak még több reménytelenséget szült bennem.
Folytak a fájdalomtól előtörő könnyek a szememből, miközben a sötét lepte utcákon vonszolódtam. Alig mukkantam meg, apró kis nyögések szaladtak csak ki a résen, melyet a két ajkam között hagytam. Éppen "áthaladtam" volna az úton, amikor a lámpa pirosra váltott, én pedig kétségbeesve próbáltam kitalálni az úttest közepéről, mert egy autó rendkívül gyorsan közeledett felém.
- A rohadt ... - a mondatot nem fejeztem be. Nem is akartam, sőt elkezdeni is csak reflexből kezdtem, nem igazán volt megindokolva, amolyan ingerültség levezetőként áll helyet a nehéz helyzetekben. Hunyorogva néztem bele a hatalmas gépjármű vakító fényszóróiba, miközben a lábamat nyoszogattam, hogy keljen életre. Reménykedtem benne, hogy a vezetője nem valami állat, hogy túl későn vegye észre azt a nyomorult lányt az út közepén, vagy, hogy valami érthetetlen okból kifolyólag meggyógyul a lábam és átrohanhatok a túl oldalra. Nos, mivel az első valósághűbb volt, ezért leginkább abban reménykedtem és hála égnek, úgy lett. A kormányos előttem megállt, kiszállta a kocsiból és mellém futott. Kétszer sem nézett végig rajtam, szinte azonnal megsegített, de a bökkenő az volt, hogy nem az utca túl oldalára cipelt át, hanem a kocsijához vonszolt.
- Mi történt veled? - kérdezte, miközben kényszerített, hogy hagyjam, hogy bekössön.
- Semmi - válaszoltam inkább. Menekülési útvonalon törtem a fejem, ami törött lábbal nem hozott túl biztató gondolatokat. - Hadd menjek el! - néztem rá. Jó, megpróbáltam! Ilyen helyzetben kinek jutna jobb az eszébe? Kék szemei szinte azonnal magába forgatták az enyémet, babonázó látvány volt. Rám csukta az ajtót, megkerülte a járművet, majd mellém telepedett.
- Elviszlek a kórházba - közölte, majd beindította a kocsit.
- NE! - ijedtem meg, s kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani magam, mire rám nézett és a "helyemre" nyomott.
- Miért? Talán körözött bűnöző vagy és nem akarsz lebukni vagy mi?! - szája szegletében mosoly bujkált.
- Nem...én csak - dadogtam, mivel semmi értelmes válasz nem jutott az eszembe. Felbődült a motor és megindultunk. Alig telt el pár perc, de már a kórházban voltunk, ahol kiemelt a kocsiból és a karjaiban bevitt. Az orvosok megvizsgáltak, majd miután már százszor megmondtam, hogy nem akarom a műtétet, haza akarok menni, hagyjanak békén, akkor benyugtatóztak, majd végre hajtottak a lábamon egy műtétet. Nem emlékszem túl sok mindenre...az első éles képem egy reggelen volt. Kinyitottam a szemem és a megmentőm kék íriszeivel találtam magam szemben.
- Hogy vagy? - kérdezte érdeklődőn, majd bele ivott kávéjába. Egészen jól nézett ki a kávéja...
- Jól - feleltem, majd felültem. Kitaszítottam magamat a kómámból és körül néztem. A hatalmas kórteremben rajtunk kívül senki sem volt,s a lábam megvolt emelve. - Haza mehetek? - kérdeztem gyorsan.
- Még nem - felelte, egy apró mosollyal a szája sarkában.
- Mikor? - kutakodtam, s fejben már elképzeltem az ezerfajta kínzás módszert, amit majd tapasztalni fogok. Hurrá!
- 4-5 nap - felelte, erre pedig felnyögtem. Ez nem lehet igaz.
- Hogy micsoda?!
- Ne aggódj, már felhívták az élettársadat, nem fog aggódni.
- Na ebben biztos vagyok - motyogtam magam elé, ő pedig felvonta a szemöldökét, amelynek olyan jellegzetes "rosszfiús" vonala volt. Vagy csak hülye vagyok. Talán inkább a második igaz.
- Mia, igaz? - váltott témát hirtelen. Volt valami a szemében. Valamit nem mondott el. De úgy tuti jobb nem? Jobb, ha nem tudom mi van...
- Igen...Te viszont...?! - érdeklődtem iránta.
- Andy, Andy Biersack - mosolygott szelíden, úgy ahogy embert még sosem láttam mosolyogni. Meg vagy zakkanva Mia. Miféle gyógyszert adtak be nekem a műtét közben?
*órákkal később*
Kicsapódott az ajtó és belépett a mérges Zen. Elég ijesztő látvány. Őszintén. Mindig megremeg, ha ehhez hasonlóan dühös. Olyankor mindig kapok.
Andy már rég nem volt benn. Miért is várta volna meg, hogy mások is lássák mekkora egy állat?
Zen felbőszülten a betegágyamhoz lépett.
- Mit mondtam neked? - kérdezte közel az arcomhoz. Undorító szagot árasztott. Valószínűleg rengeteget piált.
-Nem tehetek, egy alak berángatott ide... ilyen lábbal nem tudtam ellenkezni- húztam össze magam.
-Nem kértem kifogásokat- vágott pofon. Lehajtottam a fejem, ő pedig megmarkolt a hajamnál.- Ezt még megbánod.
*4 nappal később*
Kiengedtek. Remegtem, féltem, nem akartam. Nehézkésen lépkedtem ki a kórházból, hagytam, hogy Andy mosolyogva "haza" fuvarozzon, majd felkészültem a legrosszabbra. Beléptem a lakásba, majd egy pofonnal találtam magam szemben.
-Hogy vagy?-kérdezte mézes-mázosan Zen.
-Kell- feleltem remegve.
-Hogy micsoda?-kérdezte nevetve.-Nem, drágám, nem.
-Kérlek- suttogtam, mire megfogta a csuklóm és neki tolt a falnak és büdös bagós leheletét éreztem magamon.
-Meg kell érte dolgozni... de te pihentél...ejnye- felelte.
-Nem bírom, kérlek- nyögtem, mire ajkait az enyémnek nyomta. Régen, valamikor szerettem őt, azóta már csak néha nyilvánul meg ez bennem, félek tőle. Elengedett, de azonnal a földhöz vágott és kettőt belém rúgott, majd rám dobott egy zacskót.
-Dupla munka lesz itt...-nevetett, majd végig nézte ahogy felszenvedem magam a földről.
*2 hónappal később*
"Haza" felé vágtattam, miközben fájó oldalamat szorongottam. Fájt mindenem, arcom inkább hasonlított térképhez, mint archoz. Végig vonszoltam a fáradt, meggyötört testemet az utakon, mikor megláttam egy ismerős alakot a sötétbe burkolva. Hunyorítva figyeltem, ahogy ő közeledett felém, majd beugrott: "A srác akinek a lábam épségét köszönhetem". Ő is észrevett engem, mosolygott azzal a csodálatos szelíd mosolyával.
-Szia-lépett közelebb.
-Hello- feleltem, majd belemélyedtem a szemei keresésébe, mert sötét volt és nem láttam semmit.
-Hát te?
-Hazafelé tartok, te?- vontam vállat.
-Haza megyek- mosolygott továbbra is.-Hogy vagy mostanság?
-Jól- hajtottam le a fejem. Felemelte az állam és elkezdte figyelni, majd nagy szemeket meresztett és kitolt az utca lámpa fényébe.
-Te jó ég... Veled...?
-Semmi- fordultam el, majd futni kezdtem. Utánam jött, megfogta a karomat és megállított. A csuklómat fogta erősen, de nem agresszívan, ahogy Zen szokta.
-Mondd el- kérlelt. Sírtam, de nem szóltam.- Ő tette, igaz? Az élettársad- mondta, miközben lesimított egy könnycseppet.
-Igen- mondtam remegve a választ. Hirtelen magához húzott én pedig meglepődve vettem tudomást a szeretetéről amit felém árasztott.
-Menekülj el tőle- mondta, mikor elengedett.
-Nem lehet- fészkelődtem.
-Miért? Bármi kell megadom- mondta gyötörten.
-Bármit?- néztem rá és akkor tudatosult benne.
-Drogozol, igaz?- kérdezte, mire újra lehajtottam a fejem.
-Igen.
-Hagyd abba...kérlek.
-Nem...lehet.
-Segíthetek.
-Nem tudsz- zokogtam, mire felemelte a fejem ismét.
-Ha hiszel benne akkor tudok- mondta, majd ismét megölelt.
Mert az voltam. Valamikor régen. Azóta ez már elmúlt, s csak a kínzó drog iránti vágyódás, az őrlődés, s a halál egyre közelebb érő léptei maradtak meg nekem.
Lassan vonaglottam végig az utca sötét oldalai közt, miképp törött lábbal nem lehet járni. Nekem mégis muszáj volt. A szürkés város egyáltalán nem törődött egy magamfajta lány tusájával, s a csönd ami ellepte az éjjeli világot csak még több reménytelenséget szült bennem.
Folytak a fájdalomtól előtörő könnyek a szememből, miközben a sötét lepte utcákon vonszolódtam. Alig mukkantam meg, apró kis nyögések szaladtak csak ki a résen, melyet a két ajkam között hagytam. Éppen "áthaladtam" volna az úton, amikor a lámpa pirosra váltott, én pedig kétségbeesve próbáltam kitalálni az úttest közepéről, mert egy autó rendkívül gyorsan közeledett felém.
- A rohadt ... - a mondatot nem fejeztem be. Nem is akartam, sőt elkezdeni is csak reflexből kezdtem, nem igazán volt megindokolva, amolyan ingerültség levezetőként áll helyet a nehéz helyzetekben. Hunyorogva néztem bele a hatalmas gépjármű vakító fényszóróiba, miközben a lábamat nyoszogattam, hogy keljen életre. Reménykedtem benne, hogy a vezetője nem valami állat, hogy túl későn vegye észre azt a nyomorult lányt az út közepén, vagy, hogy valami érthetetlen okból kifolyólag meggyógyul a lábam és átrohanhatok a túl oldalra. Nos, mivel az első valósághűbb volt, ezért leginkább abban reménykedtem és hála égnek, úgy lett. A kormányos előttem megállt, kiszállta a kocsiból és mellém futott. Kétszer sem nézett végig rajtam, szinte azonnal megsegített, de a bökkenő az volt, hogy nem az utca túl oldalára cipelt át, hanem a kocsijához vonszolt.
- Mi történt veled? - kérdezte, miközben kényszerített, hogy hagyjam, hogy bekössön.
- Semmi - válaszoltam inkább. Menekülési útvonalon törtem a fejem, ami törött lábbal nem hozott túl biztató gondolatokat. - Hadd menjek el! - néztem rá. Jó, megpróbáltam! Ilyen helyzetben kinek jutna jobb az eszébe? Kék szemei szinte azonnal magába forgatták az enyémet, babonázó látvány volt. Rám csukta az ajtót, megkerülte a járművet, majd mellém telepedett.
- Elviszlek a kórházba - közölte, majd beindította a kocsit.
- NE! - ijedtem meg, s kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani magam, mire rám nézett és a "helyemre" nyomott.
- Miért? Talán körözött bűnöző vagy és nem akarsz lebukni vagy mi?! - szája szegletében mosoly bujkált.
- Nem...én csak - dadogtam, mivel semmi értelmes válasz nem jutott az eszembe. Felbődült a motor és megindultunk. Alig telt el pár perc, de már a kórházban voltunk, ahol kiemelt a kocsiból és a karjaiban bevitt. Az orvosok megvizsgáltak, majd miután már százszor megmondtam, hogy nem akarom a műtétet, haza akarok menni, hagyjanak békén, akkor benyugtatóztak, majd végre hajtottak a lábamon egy műtétet. Nem emlékszem túl sok mindenre...az első éles képem egy reggelen volt. Kinyitottam a szemem és a megmentőm kék íriszeivel találtam magam szemben.
- Hogy vagy? - kérdezte érdeklődőn, majd bele ivott kávéjába. Egészen jól nézett ki a kávéja...
- Jól - feleltem, majd felültem. Kitaszítottam magamat a kómámból és körül néztem. A hatalmas kórteremben rajtunk kívül senki sem volt,s a lábam megvolt emelve. - Haza mehetek? - kérdeztem gyorsan.
- Még nem - felelte, egy apró mosollyal a szája sarkában.
- Mikor? - kutakodtam, s fejben már elképzeltem az ezerfajta kínzás módszert, amit majd tapasztalni fogok. Hurrá!
- 4-5 nap - felelte, erre pedig felnyögtem. Ez nem lehet igaz.
- Hogy micsoda?!
- Ne aggódj, már felhívták az élettársadat, nem fog aggódni.
- Na ebben biztos vagyok - motyogtam magam elé, ő pedig felvonta a szemöldökét, amelynek olyan jellegzetes "rosszfiús" vonala volt. Vagy csak hülye vagyok. Talán inkább a második igaz.
- Mia, igaz? - váltott témát hirtelen. Volt valami a szemében. Valamit nem mondott el. De úgy tuti jobb nem? Jobb, ha nem tudom mi van...
- Igen...Te viszont...?! - érdeklődtem iránta.
- Andy, Andy Biersack - mosolygott szelíden, úgy ahogy embert még sosem láttam mosolyogni. Meg vagy zakkanva Mia. Miféle gyógyszert adtak be nekem a műtét közben?
*órákkal később*
Kicsapódott az ajtó és belépett a mérges Zen. Elég ijesztő látvány. Őszintén. Mindig megremeg, ha ehhez hasonlóan dühös. Olyankor mindig kapok.
Andy már rég nem volt benn. Miért is várta volna meg, hogy mások is lássák mekkora egy állat?
Zen felbőszülten a betegágyamhoz lépett.
- Mit mondtam neked? - kérdezte közel az arcomhoz. Undorító szagot árasztott. Valószínűleg rengeteget piált.
-Nem tehetek, egy alak berángatott ide... ilyen lábbal nem tudtam ellenkezni- húztam össze magam.
-Nem kértem kifogásokat- vágott pofon. Lehajtottam a fejem, ő pedig megmarkolt a hajamnál.- Ezt még megbánod.
*4 nappal később*
Kiengedtek. Remegtem, féltem, nem akartam. Nehézkésen lépkedtem ki a kórházból, hagytam, hogy Andy mosolyogva "haza" fuvarozzon, majd felkészültem a legrosszabbra. Beléptem a lakásba, majd egy pofonnal találtam magam szemben.
-Hogy vagy?-kérdezte mézes-mázosan Zen.
-Kell- feleltem remegve.
-Hogy micsoda?-kérdezte nevetve.-Nem, drágám, nem.
-Kérlek- suttogtam, mire megfogta a csuklóm és neki tolt a falnak és büdös bagós leheletét éreztem magamon.
-Meg kell érte dolgozni... de te pihentél...ejnye- felelte.
-Nem bírom, kérlek- nyögtem, mire ajkait az enyémnek nyomta. Régen, valamikor szerettem őt, azóta már csak néha nyilvánul meg ez bennem, félek tőle. Elengedett, de azonnal a földhöz vágott és kettőt belém rúgott, majd rám dobott egy zacskót.
-Dupla munka lesz itt...-nevetett, majd végig nézte ahogy felszenvedem magam a földről.
*2 hónappal később*
"Haza" felé vágtattam, miközben fájó oldalamat szorongottam. Fájt mindenem, arcom inkább hasonlított térképhez, mint archoz. Végig vonszoltam a fáradt, meggyötört testemet az utakon, mikor megláttam egy ismerős alakot a sötétbe burkolva. Hunyorítva figyeltem, ahogy ő közeledett felém, majd beugrott: "A srác akinek a lábam épségét köszönhetem". Ő is észrevett engem, mosolygott azzal a csodálatos szelíd mosolyával.
-Szia-lépett közelebb.
-Hello- feleltem, majd belemélyedtem a szemei keresésébe, mert sötét volt és nem láttam semmit.
-Hát te?
-Hazafelé tartok, te?- vontam vállat.
-Haza megyek- mosolygott továbbra is.-Hogy vagy mostanság?
-Jól- hajtottam le a fejem. Felemelte az állam és elkezdte figyelni, majd nagy szemeket meresztett és kitolt az utca lámpa fényébe.
-Te jó ég... Veled...?
-Semmi- fordultam el, majd futni kezdtem. Utánam jött, megfogta a karomat és megállított. A csuklómat fogta erősen, de nem agresszívan, ahogy Zen szokta.
-Mondd el- kérlelt. Sírtam, de nem szóltam.- Ő tette, igaz? Az élettársad- mondta, miközben lesimított egy könnycseppet.
-Igen- mondtam remegve a választ. Hirtelen magához húzott én pedig meglepődve vettem tudomást a szeretetéről amit felém árasztott.
-Menekülj el tőle- mondta, mikor elengedett.
-Nem lehet- fészkelődtem.
-Miért? Bármi kell megadom- mondta gyötörten.
-Bármit?- néztem rá és akkor tudatosult benne.
-Drogozol, igaz?- kérdezte, mire újra lehajtottam a fejem.
-Igen.
-Hagyd abba...kérlek.
-Nem...lehet.
-Segíthetek.
-Nem tudsz- zokogtam, mire felemelte a fejem ismét.
-Ha hiszel benne akkor tudok- mondta, majd ismét megölelt.
adfghjkléáű*---------------------* de édes! meg kell halni *o* Zen meg húzzon a picsába:'D
VálaszTörlés